Naplóbejegyzés, 2014. augusztus 4.

 

Telve vagyok mindenféle melankolikus érzelmekkel, a hétvége a varsói felkelésre való emlékezés jegyében telt ami megint, mint minden évben teljesen magával ragadott. Nem tudom nem olvasni az erről szóló híreket, százszor megnéznem a ’W’ óráról készült videókat, nem tudok úgy elsétálni a felvirágozott, mécsesekkel kivilágított emlékhelyek mellett mint máskor. Ebben az időszakban a kotwicás pólóknak még különösebb jelentősége van. Szerdán a Miasto44 című film bemutatóján való részvétemmel kezdtem megalapozni a hangulatot. Az egyik legjobb film, amit ebben a témában eddig készítettek, a történet remek, nem ítélkezik, csak mesél. Az effektek olyan valóságosak, hogy igazán beleéltem magam a történetbe, a színészi játék is nagyon jó. A rendező fiatal, de a következő generáció nagy tehetségének tartják. Ezen kívül már a múlt héten áttettem az mp3 lejátszómra néhány, a felkelés témájában írt zenét, ebből az egyiket, a Lao Che – Godzina W című számát pár nap alatt legalább százszor meghallgattam. A szám egyik részében K. Baczyński versét ordítják, de az ordítás ellenére  - vagy éppen azért - olyan érzelem hullámokat gerjeszt a dal a hallgatójában, hogy újra és újra át kell élnie, meg kell hallgatnia. Szóval pénteken a centrumban voltam már fél 5 körül, érezhető volt a feszültség, az emberek úgy várták az 5 órát, mintha most törne ki a felkelés. Tömegek gyűltek össze, és már sokkal azelőtt megállt a forgalom, hogy az óramutató elütötte volna az ötöt.

Kb. 16:59-kor megszólaltak a dudák, görögtüzek gyúltak, majd visítani kezdett a légisziréna. Engem a hideg rázott a pillanat szépségétől, könnyek tolultak a szemembe. Egy fehér-piros zászlót léggömbökre kötöztek, és felengedték a levegőbe… szállt tovább a meleg augusztusi széllel. Aztán már vége is lett. Rövidke, ám most mégis hosszabb volt a pillanat, egy perc helyett 70 másodpercig tartott, mivel kerek évfordulót ülünk: 1944-2014.

Utána hazabandukoltam, útközben vettem egy jeges kávét (másképp nem lehet kibírni ezt a meleget…) otthon megvártam A.-t, amíg eljött a cuccáért, majd visszamentem a pl. Pilsudski felé, - véletlenül futottam bele a Plac Teatralnyn abba az emléktáblába, amelyiken a költő, Krzysztof K. Baczyński haláláról emlékeznek meg. 1944 augusztus 3-án érte itt halálos lövés, 23 éves volt. A tér már tömve volt az éneklésre összegyűlő emberekkel. Ismét kaptunk dalszövegekről készült kis füzeteket, pont mint tavaly, de most még ki is vetítették a szöveget a színpad két oldalán. A tiltott dalok (zakazane piosenki) a háborúban, a német megszállás alatt íródtak egyszerű emberek vagy ismeretlen szerzők által, hogy a náci terror közepette is tartsák a lelket a lengyelekben. Mindenki kivülről fújja őket, én is ismertem többet is közülük. A koncerten előzetesen kiválasztott varsóiakból alkotott kórus énekelt, illetve mi, a nép. Olyan jó volt, olyan lelkesítő, ezek nem siratóénekek, inkább katonadalok amik pozitívak és harcra, ellenállásra hívják fel az embereket. A végén annyira belelendültem és annyira teli torokból ordítottam, hogy ’Warszawskie dzieci pójdziemy w bój’ hogy  már nem volt hangom.  Ott volt B., Z., és a végén befutott Zs. is.  

Elsétáltunk még a pl. Krasiński felé, majd vissza az óvárosba. A kis felkelő szobránál gyújtottam egy gyertyát (volt ott egy plüssmaci is a virág és mécsestenger közepette….) Eleredt az eső. Megittunk egy sört aztán hazamentünk. Gondoltam még kisétálok a Kopiec P. Warszawskiego a kotwicához, de fáradt voltam, és az is eszembe jutott, hogy most biztos ott is tömeg van, mert ott gyújtották meg a felkelés lángját, ami 63 napig, október 2.-áig ég majd, pontosan amíg a felkelés zajlott.

Szombaton, 2-án kitakarítottam, aztán mosni akartam de a mosógép bekrepált. Írtam a tulajéknak, de nem válaszoltak, valószínűleg nyaralnak. Aztán hajat mostam, rövidnadrágot vettem (piros) és fehér pólót, kitűztem a kotwicát, és útra kerekedtem, kissé céltalanul. Megint vettem egy jeges kávét elvitelre. Olvasgattam Norman Davies: Rising ’44-éből, hallgattam a már fent említett Lao Che számot és hagytam, hogy eltöltsön a mindenféle, kicsit szomorkás-nosztalgikus érzés. Forróság volt, délután két óra és azon gondolkodtam, hogy 70 évvel ezelőtt is ilyen meleg lehetett, sőt az égő épületek miatt talán még melegebb. De azért fújt a szél, belekapott a hajamba és kissé felfrissített. Villamosra szálltam (a Lao Che meg közben énekli, hogy: Tramwajem jadę na wojnę, tramwajem z przedziałem: "Nur für Deutsche”) hagytam, hogy vigyen magával majd gondoltam kimegyek a Powązki temetőbe, sétálok egyet, ebben a melegben a fák árnyékában kellemes lesz. Felszálltam a 180-as buszra Muranowskánál, aztán vettem egy mécsest az egyik virágosnál. Eszembe jutott, hogy nincs mivel meggyújtani és akartam mondani, hogy gyufát is kérek, csak hirtelen nem jutott eszembe hogy mondják lengyelül, így kézzel-lábbal mutogattam. Az eladó először azt hitte szatyrot kérek, aztán végül rájött mit akarok… én hülye, gondolhattam volna erre hamarabb is. A bejáratnál olyan mécseseket is kapni amit kotwicás matricával díszítettek (és csak éneklik, hogy: „biało-czerwona opaska moja - opaska na ramię powstańca…”).

Már akár bekötött szemmel is megtalálnám a temetőnek azt a részét, ahol a varsói felkelés áldozatai vannak eltemetve. A tavalyi, a Varsói Felkelés múzeuma által vezetett séta óta voltam kint párszor. Mégis talán most a legszebb. Mécses és virágrengeteg a síroknál, Aleksander Kamiński az író és könyve, a Kamienie na szaniec három főhősének sírja körül különösen (nekem ordít a fülembe, hogy: Batalion "Zośka" Oi! Batalion "Pięść" Oi! Batalion "Miotła" Oi! "Czata 49", "Parasol"!). Kár, hogy a regényt nem fordították le magyarra, valószínűleg sikert aratna Pál utcai fiúk-stílusával, a cserkészbecsületről szóló történetével. Itt nagyon népszerű a kötelező olvasmányok között, mindenki akinek említettem, hogy olvasom nosztalgiával beszélt róla, hogy egyik kedvenc könyve volt iskolásként. Na igen, csak itt Zośka, Rudy és Alek (a lengyel Nemecsek, Áts Feri és Boka) nem homokkal, hanem valódi fegyverekkel harcoltak, sokkal többet tettek kockára mint egy grund visszafoglalása és végül meg is haltak a németek elleni küzdelem során... Zośka sírján, aki kiváló vezető volt most is lóg a cserkész-sál, Aleknek egy idézetet hagytak, Rudy pedig pimaszul vigyorog vissza a frissen nyomtatott és laminált fényképről.

A 11 éves szanitéc, Jędruś Szwajkert sírjánál hullanak legjobban a könnyeim, aki valamikor 1944. augusztusban tűnt el a harcokban, valahol a romok között. Az ő sírja csupán jelképes. Úgy döntök itt gyújtom meg a mécsest, leguggolok, a jobb lábam megégetem az egyik mécses átforrósodott fémtetejével, fáj, de annyira nem érdekel. Elsétálok a ’Batalion Parasol’ cserkészeinek sírjai mellett, nem tudom miért de ez a jelkép tetszik leginkább. Minden síron kis esernyő is van a leírás mellett. Csupa 15-17-22 évesek sírjai. Hiába, a fiataloknak még nincs halálfélelmük, talán nem érzik úgy, hogy sok veszítenivalójuk van. Nem tudják mit vállalnak, és fűti őket a hév. Mennyi fiatal félbeszkadt élet… (’Czy to była kula synku, czy to serce pękło?')

Aztán kiballagok a temetőből, még mindig elvarázsolva, cserkészek jönnek szembe, csapatostul járják ők is az emlékhelyeket. Szól a zene továbbra is, felszállok a buszra, ezen most nem megy a légkondi, meg lehet fulladni, oda állok az egyetlen nyitott ablakhoz hogy legalább egy kis huzat érjen, jól esik. Visszamegyek a Złote Tarasyba, cipőt keresek, veszek is egyet de még csak különösebben örülni sem tudok neki, amúgy is utálok vásárolni és most végképp kedvetlen voltam. Veszek kaját, irány haza, eszek, gyorsan elkészülök indulok vissza a központba a színházba. A darab különösebben nem érdekes, de annak azért örülök, hogy legalább értem, bár a forróságban nehéz koncentrálni. Utána megiszunk egy sört, E. és A. is velünk jön a színházból, aztán már csak B. meg én ücsörgünk és beszélgetünk még egy kicsit a Pawilonynál. Végül hazafelé beugrom egy kebabért és teljesen véletlenül A.-ba és a többiekbe futok. Együtt eszünk majd sétálunk a metróig. Már majdnem éjfél de még mindig harapni lehet a forróságot. Milyen ritka az ilyen meleg errefelé, mintha lángolna a város…

Aztán vasárnap sokáig alszom, kimegyünk a Łazienki Parkba, Chopint hallgatni és megreggelizni de a nap olyan semmilyen, még mindig rekkenő hőség van. Majd este kimegyek a Panny Wyklęte koncertre amit az IPN (Instytut Pamięci Narodowej – Nemzeti Emlékezet Intézete) szervezett. Előtte, utána, közben olvasgatom Davies felkelésről szóló könyvét, újra és újra felháborodom a szovjetek hozzáállásán és a németek rémtettein. Végül a koncert tesz pontot a hétvége végére, csupa lengyel nő, akiket megihletett a hazájuk történelme és dalban mondják el azt…

Magyar film a Varsói Filmfesztiválon

Október 11. és 20. között zajlik a 29. Varsói Filmfesztivál a lengyel fővárosban. A programot múlt héten végignézve rögtön bekarikáztam az egyik filmet, egy magyar alkotást, az Isteni műszakot amit a magyar mozik csak október 24-től vetítenek és az origo is október 21-ére szervezte a premier előtti vetítést. Gondoltam, ha másért nem is, hát azért mindenképp érdemes elmenni, hogy magyar filmet lássak lengyel moziban, úgyis ritka az ilyen alkalom. A történetnek és előzményeknek nem igazán néztem utána, de annál nagyobb meglepetéssel szolgált a film. A 16:15-ös kezdés előtt szép lassan megtelik a nézőtér majd bemutatják a rendezőt, Bodzsár Márkot, aki jelen van a vetítésen és tájékoztatják a nagyérdeműt, hogy a film után a díszvendég válaszol majd a kérdésekre. 

Kezdődik hát a film, amelynek stílusát fekete komédiaként határozták meg, az első 10 perc után már tudom, hogy tetszeni fog. Végig leköti a figyelmet, megnevettet, de a kellő pillanatokban visszaránt a valóságba. 1992-ben játszódik a film Budapesten és egy a délszláv háborúból menekülő fiú mentős élményeit meséli el, aki szeretné áthozni Magyarországra Jugoszláviában ragadt menyasszonyát. A közönség imádja a filmet, hangosan nevet a poénokon, bár mikor az egyik jelenetben a szereplők épp a Szomszédokat nézik, amint Magenheim doki bölcselkedik, szinte csak én horkantok fel hangosan a nevetéstől, mert persze ez a poén a lengyeleknek nem sokat mond el. Tehát a film szuper, az utolsó percéig élvezem, a zene és a képek magával ragadnak, a történet csavaros, a színészek – akik ugyan kevésbé ismertek Magyarországon mivel inkább csak színházakban játszanak – remekül játszanak. 

A film után lehetőség van szavazni, egy papírfecnin az öt rubrikából kell valahová elhelyezni az x-et, ugyanis a közönségdíjért is verseng az alkotás majd kérdezgetik a nézők a rendezőt aki készségesen válaszol a kérdésekre. Érdekes, hogy a lengyel közönség azonnal párhuzamot von a Kontrollal, amely hihetetlen népszerűségnek örvend Lengyelországban mind a mai napig. 

A kb. 20 perces interjúztatás után lassan kiterelik a maradék közönséget a moziteremből, mivel kezdődik a következő vetítés, én összefutok Annával és Petivel akiket ennek a blognak köszönhetően ismertem meg. Gratulálunk – immár magyarul  - a rendezőnek és felteszünk még néhány kérdést, majd, míg Márk elbúcsúzik a szervezőktől Peti felveti, hogy de jó lenne még vele beszélgetni, hívjuk meg egy sörre. Így esik meg az, hogy Varsó egyik kocsmájában, szombat este a centrumban Bodzsár Márk elsőfilmes rendezővel beszélgetünk (vagy inkább faggatózunk) és lelkesen idézzük a film legjobb jeleneteit. Hallgatjuk a kulisszatitkokat, hogy a forgatókönyv 4 évig készült, hogy a két főszereplőnek akik szerbül beszélnek a filmben nincs semmi szerb vonatkozása, csupán szorgalmasan tanultak hónapokon át míg ilyen tökéletesen megtanulták a szöveget. Aztán meséli Márk, hogy pl. a Kozma utcai börtön kibérlése forgatás céljából egy éjszakára félmillió forint, hogy hálás az új rendszernek és az Andy Vajna féle filmalapnak mert annak támogatása nélkül  ki tudja mikorra készült volna el a film, ha egyáltalán elkészült volna. Hogy az állandó éjszakai forgatásba mennyire bele lehet betegedni – maga a rendező is már lázas volt a sok munka végére. Meséli,  hogy milyen filmek voltak rá hatással, hogy forgatókönyvíró szakra járt a Filmművészeti Főiskolára, hogy az operatőr aki ezen a filmen együtt dolgozott vele gyerekkori jó barátja, hogy a Tanyát játszó lány tulajdonképpen a barátnője, hogy készült egy pilot még 4 éve aminek köszönhetően a szereplőkre írták végül a történetet és nem fordítva. Örömmel újságolja, hogy már érdeklődtek afelől is, hogy ki legyen a lengyelországi forgalmazója a filmnek – tehát erre is van igény. 

Bodzsár Márk rendező, és maroknyi rajongó csapata

A rendező csak néhány napot töltött Varsóban, a film pénteki vetítésén is részt vett – az volt az első amelyet közönséggel együtt ült végig és rendkívül jól esett neki, hogy a nézők vették a poénokat, nevettek, hogy eddig mindkét nap teltház volt, és hogy általában pozitív visszajelzéseket kapott. Szóba kerültek a fesztiválokon induló művészfilmek megtárgyaljuk, milyen igazságtalan, hogy általában olyan filmeket választ a zsűri amelyek az átlag közönség számára nehezen emészthetőek (ennek a fesztiválnak a fődíját is egy bolgár alkotás nyeri, amelyre Márk elmondása szerint 40-en ültek be, amiből a vetítés végére kb. 20-an maradtak és a film utáni beszélgetést 5 perc alatt lezavarták érdeklődés hiányában). De reménykedünk a közönség szavazataiban, amelynek az eredménye holnap este derül ki. Mindenkinek ajánlom hát az Isteni műszakot megtekintésre, érdemes rá jegyet venni és remélem sok filmet láthatunk majd a jövőben Bodzsár Márktól.

Íme a film előzetese:

Wałęsa - Reményember

Még vasárnap volt szerencsém megnézni az október 3.-án Lengyelországban mozikba kerülő Wałęsa - człowiek z nadziei (Wałęsa - reményember) című filmet. A filmről tudni kell, hogy idén a lengyelek ezt küldik küzdeni az Oscar díjért a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Andrzej Wajda legújabb filmje kapott jót is rosszat is, leginkább azért mert a '70-es '80-as évek Lengyelországába viszi vissza a nézőt, a főhősök ma is élő emberek és a téma a politika és rendszerváltás valamint a szocializmus utolsó 10 évének története. Ugyanúgy, ahogy Magyarországon itt sem számoltak le teljesen az előző rezsimmel a '90-es évek elején hanem kerekasztal tárgyalásokkal igyekeztek végrehajtani a változásokat. Ennek következménye, hogy a régi rendszerből sok mindent átmentettek, nem született döntés arra, hogyan számoltassák el a bűnösöket. Történt ugyan néhány jogi lépés a közvélemény megnyugtatására, mint pl. a máig lezáratlan Jaruzelski per, amelyben az 1980. december 13-án hadiállapotot elrendelő akkori pártelnök ellen indult eljárás és amelyben megpróbálták a volt vezetőt ezért a döntéséért felelősségre vonni. A tárgyalásokat azonban a most 90 éves volt kommunista politikus rossz egészségügyi állapota miatt felfüggesztették.

A film maga azonban remek kis korrajz arról, hogy milyen volt az élet a szocialista időkben, nagyon jól vágták össze az eredeti felvételeket a frissen forgatottakkal, néha nem is tudtam eldönteni, hogy az igazi vagy a színész Wałęsát látom. Néhány éve Lech Wałęsa felesége, Danuta önéletrajzi könyvet írt erről az időszakról, onnan is tudni lehet hogy míg férje a Szolidaritással tüntetett, addig a feleség a hat gyereküket nevelte, gondozta, etette. Wałęsáról tudni kell, hogy egyszerű hajógyári villanyszerelő munkásból nőtte ki magát a Szolidaritás szakszervezet vezetőjévé, majd Nobel-békedíjassá és végül Lengyelország köztársasági elnökévé. Talán pont ez az egyszerű származás az, - ami, mint a filmből is kiderül jókora öntudattal és beképzeltséggel járt - ami megosztja az lengyelek véleményét. Nekem nagyon tetszettek viszont a filmben játszott zenék is, jó kis punk-rock dalok amelyek annyira jellemzőek a '80-as évek Lengyelországára. Talán ezzel is próbáltak az érdektelenebb fiatal generáció tetszését elnyerni, bevonzani őket is a moziba.

Mindkét főszereplő Robert Więckiewicz (Lech Wałęsa) és Agnieszka Grochowska (Danuta Wałęsa) elismert és népszerű színész Lengyelországban. Az idén 87 éves Wajdát az utóbbi időben többször leírták, filmjei ugyanis már nem sikerültek nagyon népszerűre. Ez a film azonban azt hiszem megérte az árát. Varsóban több moziban is vetítik angol felirattal, azonban magyarországi bemutatóról nem találtam információt. Később ha megjelenik dvd-n esetleg akit érdekel a téma a Lengyel Intézet budapesti, Andrássy úti könyvtárában keresheti, tapasztalatból tudom, hogy nagyon sok lengyel filmeket lehet ott kölcsönözni, a beiratkozás ingyenes, a könyvtár hetente többször is nyitva tart.

És íme a film angol nyelvű előzetese: