Dalok szárnyán

Jobb, ha most inkább nem beszélek, a hétvégi intenzív munka után a hangszálaimnak pihenésre van szüksége, nekiültem hát bejegyzést írni. Az egész történet valahol ott kezdődött amikor 2006 környékén láttam ezt a svéd filmet ami számomra az egyik legjobb film, ami valaha az éneklésről és a zenéről készült. Aztán innen eljutottam a táncházakba Budapesten, majd szépen lassan nekiálltam magamtól népdalokat tanulni. Segített ebben az is, hogy néha a Duna TV-n 5 perces kis műsorokkal tanítottak különböző népdalokat, vagy hogy a táncházakban is volt népdal tanítás. Szeretek énekelni. Csak nem tudok. Legalábbis nem profi szinten. Néhány hete Budapesten élő táncház és folklór rajongó lengyel barátnőm írt, hogy nekiindul Polskának, elutazik egészen a tengermellékre, hogy részt vegyen egy ’workshop’-on (lengyelül warsztat, de hogy a fenébe fordítsam magyarra?? műhely?) Először ugyan nemet mondtam, de aztán változtak a körülmények és befizettem a részvételi díjat. Nem bántam meg.

 

Az odajutással volt némi kaland, Anna elnézte az indulást a pesti reptéren és kénytelen volt egy későbbi járatra jegyet venni, így elbukta a Varsó-Gdańsk vonatjegy árát és a Gdańskból induló telekocsit sem érte el időben. Én meg mehettem egyedül. Először ültem Pendolinon, míg a vonat kigurult Warszawa Centralnáról és végig ment a Poniatowski híd mellett figyeltem, ahogy a hóesésben vonul az idei Függetlenségi menet (Marsz Niepodległości). A belváros már 13 óra körül hangos volt a petárdázástól, a környék pedig zászlótengerben fürdött (és most itt kitérhetnék arra, hogy mit is gondolok erről az egész felvonulósdiról, de inkább nem teszem, túl elfogult vagyok és ugyan látom a rossz oldalát is, nekem inkább tetszik az egész kezdeményezés). A vonat száguldott 180-al, de mióta felújították ennek a vonalnak a síneit néhány éve, nincs nagy különbség a sima Inter City és a Pendolino által megtett út menetidejében. Az árban viszont már annál inkább... a hagyományos másodosztályú jegy az IC-re majdnem kétszer olyan olcsó mint az ultramodern Pendolinora. Probléma nélkül becsorogtunk Gdańskba, minden gond nélkül összeszedett a telekocsis Paweł az állomáson, és már száguldottunk is Kaszuby felé. Soha nem jártam még ezen a környéken (kivéve Zoliék júniusi esküvőjét). Amikor letértünk a földútról és már több mint fél órája csak erdei utakon kanyarogtunk, elgondolkodtam azon, hogy ez az egész kiruccanás jó ötlet volt-e. Aztán kiraktak  a tóparti faluban, Wdzydze Kiszewskiben ami olyan igazi falusiasan csendes volt, a kémények füstöt pöfögtek, szállingózott a hó és egy lélek nem járt az utcákon. Megtaláltam a házunkat és szó szerint beestem az első találkozóra. Túlestünk a bemutatkozáson, nagy érdeklődés övezte a kis beszédemet, a társaságból senki nem számított arra, hogy pont egy magyar lesz majd ott velük egész hétvégén. Kezembe nyomták a dalszövegeket és kezdődött a móka.

Reggeli séta a mesébe illő falucskában

Szóval: két és fél nap éneklés, ahogy csak az ember száján kifér. Szó szerint. Van ugyanis ez a technika, az ún. biały (jasny) śpiew (erre sem találtam megfelelő magyar kifejezést) amit a lengyel, orosz, fehérorosz, ukrán, bolgár népdaloknál alkalmaznak. Teli torokból éneklés :) Lehet hülyén (vagy talán túl egyszerűen) hangzik, de tényleg ez a dolog lényege. Légzésgyakorlatokkal, magyarázatokkal, játékokkal kezdtünk, néha elkapott a nevetés, mert ha valaki akkor nézett volna be az ablakon, mikor nem csinálunk mást, mint a faltól öt centire figyeljük, hogy hogy veri vissza a hangunka a fal... azt hihette volna, hogy valami fura szekta tagjai tartanak épp gyűlést. Anna a későbbi géppel végül éjféltájt érkezett meg, szerencsére épségben, csak fáradtan és a teljes anyagi csőd szélén a sok extra kiadás miatt. 

Népdalokat énekelni egészen más élmény számomra mint amerikai vagy rosszabb esetben magyar popénekesnőcskék zeneszámait. Van benne valami ami erőt ad, valami ősi, valami bölcs, valami természetes szépség. Ráadásul olcsó, mert csak hangszálakra van hozzá szükség és ha ezt közösségben tehetem, akkor az még valami olyan plusz energiával tölt fel, amit máshol nem igazán kaphatok meg. És ha kórusban éneklünk nem is kell hozzá különleges énektudás, nemde? :) Nem véletlenül szeretem nézni a Felszállott a pávát, örülök a következő generációk által közvetített ígéreteknek. Kedvencem (de hát kinek nem?) Sebestyén Márta  szavait idézném:

"Akinek nem zeng a lelkében a zene, az bajban van. Az éneklés lelki szükséglet, a nehéz élet szebb lesz tőle, nem véletlen, hogy a falvak népét a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az éneklés. Aztán persze voltak, akik kiragyogtak a közösségből az énekhangjuk miatt, de valójában az éneklés egy közösségi élmény. Én örömömben és bánatomban is dalra fakadok, az éneklés egy natúr, természetes gyógymód, megkönnyebbül tőle a lélek. Egyszer összeszámolták, 27 nyelven énekeltem eddig, de nem tudom mekkora a repertoárom, mindig újat és újat tanulok. Minden dalra emlékszem, megmaradnak bennem, mert a nyelv is zene számomra, így a szavakat zeneként rögzíti az agyam."

Először próbáltam meg nem anyanyelvemen énekelni népdalt, és azt hittem nehezebb lesz, de viszonylag könnyen belerázódtam. Igazán jó kis közösség voltunk, ha az ének épp elhalkult, eltért a helyes hangszíntől, hamar visszatereltük egymást, így erősítve az összetartozást. A társaság befogadott, én pedig hálából szombat este megtanítottam nekik egy magyar klasszikust, a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, őrülten büszke voltam, nagyon ügyesen énekeltek. Aztán táncoltunk egy kis gyimesit is, az Ördög útja épp ideális kezdő táncházasoknak, a zenét Youtube barátunk szolgáltatta.

Soha nem énekeltem még ilyen hangosan, soha nem éreztem még, hogy ennyire rezegnek a hangszálaim, egészen más forrásból jött most a hang, valahonnan mélyről, torokból, aminek köszönhetően nem erőltettem meg magam annyira, nem volt az a fajta feszültség, nyaktól/válltól felfelé amit egyébként hamar érzek, ha ’hagyományos módon’ próbálok hangosan énekelni. Szombaton ebéd után az üres próbateremben gyakoroltam kicsit magyarul és ijesztő volt, hogy mennyire megtelt hanggal a helyiség. De egyszerűen nem tudtam halkabban csinálni. Most már csak az a kérdés, hol lehetne tovább gyakorolni. Ezt a módszert nem lehet egy átlagos panellakásban alkalmazni, mert a szomszédok kivágnak mint macskát a sétányra. Remélem találok valamilyen lehetőséget Varsóban, többen mondták, hogy vannak éneklős összejövetelek. Az egyik kedvenc dalom a hétvégéről így hangzik, ha profik adják elő:

Ha valaki esetleg kedvet kapott ezekhez a zenékhez, ajánlom hallgatásra a Laboratorium pieśni zenekart. A műfaj méltó képviselői és nemcsak szláv nyelven énekelnek de pl. finnül is.

A környék egyébként mesés, az első hó, a köd a tó felett, a napsütés csodás látványt nyújtott, a nyugalmat és a csendet szinte tapintani lehetett. Jó is volt, hogy nem főszezonban voltunk itt, nem lett volna túl sok kedvem a tömeghez. Van egy nagyon szép kis skanzen a faluban, ha egyszer valaki a vidéki Lengyelországra vágyik messzebb a déli határtól és a Krakkó-Zakopane-Wieliczka szentháromságtól, ajánlom a környéket. Ennek a régiónak még nagyobb különlegessége az, hogy a helyiek a lengyel mellett kaszub (magyarul: kasub) nyelven beszélnek ami alapjaiban tér el a lengyeltől.

Vasárnap kora délutánra teljes volt a repertoárunk, végigénekeltük mind a hat dalt, felvettük őket, és indultunk haza - rövid gdański kitérővel, ahol kimentünk a sötétben a (meglepően nyugodt és szélmentes) tengerpartra szuperholdat fényképezni. Néhány további kép a hétvégéről illetve ha valakinek jobban felkeltettem az érdeklődését és beszél lengyelül, akkor itt egy jó kis dokumentumfilm a témában.

Anna fényképez

Reggeli köd a tó felett

Gabriela házikó, itt töltöttük a hétvégét - igazán nekem való hely

Szuperhold Gdanskban - fotó: Anna

November 11.

Éljen a Független Lengyelország! Ma reggel erre a látványra ébredtem. A máskor oly zajos utca kihalt, csendes, autó- és villamosmentes. Nem csak az első hó esett le Varsóban, de a szomszéd ablakban fehér-piros zászlót lenget a szél. 1918-ban ezen a napon szerezte vissza függetlenségét és egyesült újra 123 év nemlét után Lengyelország. A rádióban a cserkészek arról beszélnek, mit jelent nekik a Haza, délután városszerte megemlékezések és ünnepségek lesznek. Ha jól tudom a Duna TV is készül a mai napra, lesz néhány lengyel vonatkozású műsor délután és este. Szép nap ez a mai.

Kik lengyel földben nyugszanak...

...azok emléke örökké él. A Hadisírgondozás facebook oldala felhívást tett közzé, melyben kérték, hogy gyúljon mécses minél több katonasíron Magyarországon, és határainkon túl is. Biztosan mondhatom, azok a magyar katonák, akik lengyel ügyért harcolva estek el és végül itt leltek örök nyugalomra, jó helyen vannak. Bizonyítja ezt az is, hogy vannak, és mindig is lesznek olyanok akik gyertyát gyújtanak emlékükre. Összejöttünk ma néhányan, és a közeledő monszun ellenére kizarándokoltunk a varsói katonai temetőbe (Powązki Cmentarz Wojskowy) hogy a hömpölygő tömegben felkeressük az 1863-as januári felkelésben részt vett magyar katonák emléktábláját. A temető egy zarándokhely. Sokan, akiknek családtagjaik nyugszanak itt, természetesen kijöttek de még többen vannak olyanok, akik ismeretlen katonák sírjánál vagy regények lapjain hőssé vált varsói felkelők nyughelyénél emlékeztek meg.

Az idő nem volt kegyes, a korábbi évekkel ellentétben sötétedés után nem élvezhettük a világító kis tüzek látványát, kabátunkba burkolózva és párafelhőket eregetve, a szakadó eső hazakergetett minket. De küldöm mindenkinek ezt a dalt az őszi esőről, ami arról a katonáról szól, akinek megeszi a rozsda a fegyverét, eláztatja 'tizennyolc évét' és sisakját, és nem várnak már rá szebb és jobb napok, mert meghal a háborúban. És hiába várja vissza az a barna hajú lány... (a videót feliratozzák, lehet gyakorolni a lengyel nyelvet.) Ha hozzám hasonlóan szerettek tocsogni a búskomor hangulatban, ami tökéletesen illik az eső áztatta látványhoz az ablakon túl, akkor hallgassátok meg néhányszor. 

A lenti, Raszynban és Podkowa Leśnában készült képekért köszönet Zsombornak, aki ezzel a kedves történettel küldte át őket: "az Attaséi Hivatal munkatársával mentünk ki a raszyni temetőbe és persze magyarul beszéltünk, mikor odalépett hozzánk egy lengyel férfi, hogy ő is meggyújtana egy gyertyát, ha szabad. Holnap is kilátogat majd, megnézni milyen állapotban van a magyar sír." A podkowa leśnai sírokról itt írtam, és hasonló témában vannak még korábbi írások a másik blogon, ahol vendégszerkesztek: itt és itt.

Az 1863-as lengyel januári szabadságharcban részt vett magyar testvérek emlékére

A Podkowa Leśnában nyugvó három magyar katona sírja tegnap

Raszyn tegnap

Az én '56-om

Az egész hétvége egy nagy intenzív érzelmi hullámvasút, egy hatalmas katymasz volt. Jöttek a barátok otthonról, akikkel régóta nem találkoztam, láttam ahogy a Legia és a Lech Poznan megemlékezik a MI forradalmunkról, együtt éltettük a győztes gólokat, égtek a nemzetiszín mécsesek a kocsmában, a színház, a forradalmárok személyes élményei, a felhívások a Varsói Magyar Intézettől, a szelfizések a piros-fehér-zöldbe borult Kultúrpalotával, a spontán de mégis jól megszervezett megemlékezés az '56-os táblánál (grátisz M1 híradó tudósítókkal) a közös himnusz és szózat éneklés, a gyertyagyújtás, Sztálin csizmái és a közös sörözés és borozás az Intézetben, majd a csodálatos kilátással rendelkező A. albérletében.... Holnap munka, annyi a dolgom, hogy ki sem látszom belőle, de ma még félig-nevetve koccintottunk és kiabáltuk, hogy: ruszkik haza! Ilyen volt nekem a 60. évforduló. Soha jobbat, soha emlékezetesebbet! Még mindig jó magyarnak lenni Lengyelországban. 

Szócséplés helyett, jöjjenek inkább a képek.

"Tisztelgünk az 56-os hősök előtt"  - így ünnepelt a Legia Warszawa szurkolótábora

Az emléktábla előtt

A ledöntött Sztálin szobor maradványainak másolata Varsó óvárosában

Saját készítésű lyukas zászlóm és a lengyel-magyar barátság jelképe

19:00 órától piros-fehér-zöldben ragyogott a kultúrpalota

A Magyar Intézet bejáratánál valaki magyar színű mécseseket gyújtott

Varsói magyarokból álló keménymag vasárnap este egy albérletben...

...ahonnan ilyen volt a kilátás

60. évforduló

Namármost. Adva van egy nemzet, egy olyan forradalommal a közelmúltjában, amiről több mint 40 évig beszélni nem, csak hallgatni lehetett. Egy történet, aminek a középpontjában egy ártatlanul halálraítélt fiatal doktornő áll. Adott egy lengyel színház megtömve lengyelekkel és Lengyelországban élő magyarokkal. És sok áldozatos munka és szervezés ami lehetővé tette, hogy közelebb hozza hozzánk az 56-os eseményeket. Mindez - külső szemlélő számára legalábbis - hibátlanul leszervezve. Tegnap, október 21.-én a Nemzeti Színház Varsóban mutatta be legújabb darabját, még a budapesti premier előtt. Különleges esemény volt, ilyenre nem gyakran kerül sor, de a darab utáni fogadáson Vidnyánszki Attila rendező és a fogadó színház igazgatója is elismerően és boldogan mondott köszönetet minden szervezőnek és résztvevőnek. 

A darab pedig... hát igen. Az első felvonás után nagyobb volt a zűrzavar a fejemben mint 60 éve a rádió ostrománál. De ha a rendező ezt akarta elérni, sikerült a terve. Talán akkor is ilyenek lehettek a mindennapok, abban a majd' két hétben. Befejezetlen mondatok, furcsa egymásnak ellentmondó információk, hamis propaganda, a legújabb 5 éves terv sikerének taglalása, a párt éltetése, a fekete autók tovább suhanása a csendes és üres utcákon... Lehetetlen volt követni mi történik, hol tart a darab. A második felvonás végére azonban teljes lett a kép. A színészi játékon kívül segítségül hívtak minden speciális effektet, amit egy színházban négy fal között be lehetett vetni. Az eredeti dokumentumfilm-részletekkel, a zenékkel, a fényekkel még a jelmezek furcsa, 'régi-film' kinezetével is sikerült azt elérniük, hogy elakadt a szavam. Lövések dördültek, lezajlott a koncepciós per, az egymásnak ellentmondó vallomások és bizonyítékok ellenére Ilonkát halálra ítélték, majd felakasztották. A színpadon megszemélyesített lelkiismeret pedig végül elhallgatott, tudta, hogy nem győzedelmeskedhet. Egy ilyen rendszer ellen semmi esélye. 

A szereplők nagy része már betöltötte a 70. életévét, így személyes tapasztalatokkal rendelkeznek '56-ról. A rendező pedig megkérte őket, hogy meséljék el röviden személyes élményeiket a forradalommal kapcsolatban. (Dózsa László például 14 évesen a Lehel téren keveredett bele a szabadságharcba, és az egyik felkelő csoport tagja lett. 1956. november 5-én elfogták és társaival együtt az utcán kivégző osztag elé állították. A csoport minden tagja meghalt, kivéve őt. A Szövetség utcai kórházba szállították, ahonnan az ÁVH-sok november közepén áthurcolták a Mosonyi úti rabkórházba. Kihallgatása során a kihallgató majdnem halálra verte: a kínzás során feje rúgások következtében olyan súlyosan megsérült, hogy a klinikai halál állapotába került. Temetésére a Fiumei úti temetőben egy tömegsírban került sor, ahol testére meszet öntöttek. A sírásó észrevette, hogy mozog és – a tiltás ellenére – megmentette attól, hogy élve eltemessék. Életét a Szabolcs utcai kórházban egy nyolc órás műtét során mentették meg. Koponyáját fémlemezzel foltozták ki, amit azóta is visel.)

Mondanom sem kell, hogy vastapsot kapott a társulat az állva köszönetet mondó közönségtől.

A bemutatóra készült programfüzet borítója

Az előadás után pedig belógtunk a fogadásra is. Beszélgettem pár percet ex-apagyi 'majdnem földimmel' Bakos-Kiss Gáborral, akivel mint kiderült, közös ismerőseink is vannak. Nagyon élvezte az itteni munkát és mesélt kicsit a technikai háttérről is, több napja itt voltak már Varsóban és az idejük nagy részét próbálással és felkészüléssel töltötték. De szerencsére végül sikerült rendesen belakniuk a színpadot. Megköszöntem neki a felejthetetlen élményt, remélem még több ilyenben lesz részem még a jövőben.

Bakos-Kiss Gáborral, a Nemzeti Színház színészével, akitől végül 'éljen Szabolcs megye' köszöntéssel búcsúztam.

Holnap 15:00-kor mécsesgyújtással emlékezünk meg több varsói magyarral az egyik lengyel-magyar nyelvű emléktáblánál, szeretnék még elzarándokolni Sztálin csizmáinak élethű másolataihoz, majd este közös szelfizést tervezünk a piros-fehér-zöld színekben virító Tudomány és Kultúra Palotájával. Bizony ám, a lengyelek is megemlékeznek a mi '56-unkról. Elmondtam már párszor, de újra el kell ismételnem: jó magyarnak lenni Lengyelországban (a hétvége további képeivel jövök majd holnap este).

Gyula és Ilonka

Szerencsés vagyok. Jókor vagyok jó helyen. Szeretek színházba járni, de Lengyelországban valahogy mégsem ugyanaz az élmény mint otthon, az anyanyelvemen végignézni egy darabot. Mielőtt újra kiköltöztem Varsóba idén, március végén egy hétig minden este a színházban ültem. Mikor rádöbbentem, hogy nem használtam ki az előző hét hónapot arra, hogy gyakrabban legyen ilyen szórakozásban részem gyorsan végignéztem a budapesti színházak repertoárját és az összes SZÉP kártyámon lévő pénzemet elköltöttem jegyekre. Nagyon jó érzés volt újra várni a függöny felgördülését és megpillantani a díszletet, élvezni az előttem álló 2-3 órát nevetéssel, könnyekkel vagy fogat vicsorgatva és kezet ökölbe szorítva. 

Gőzerővel zajlik a lengyelországi magyar évad, mint nemrég megtudtam egészen 2017 decemberéig lesznek ehhez köthető események és programok. A Varsói Magyar Kulturális Intézett "beerősített" egy új kolléga leszerződtetésével. Rájuk is fért, ismerve a vállukra pakolt terheket és az elvégzendő munka mennyiségét, szükségük volt a vérfrissítésre és a segítségre. A Nemzeti Színház legújabb darabjának ősbemutatóját is ők szervezték ide, Varsóba, amit én külön megtiszteltetésnek veszek és természetesen ott lesz a helyem az előadáson. A leírást és a szereposztást olvasva nem fér kétség hozzá, hogy emlékezetes estének nézek majd elébe jövő hét pénteken. Tóth Ilonkáról nem sokat tudtam eddig, de alig várom, hogy elmélyüljön a kapcsolatunk.

Gyulát már ismerem egy pár hónapja. Májusban volt hozzá szerencsém, méghozzá személyesen. A Varsói könyvvásáron dolgoztam önkéntesként és ott mutatkozott be, mikor a naplója lengyel kiadásának bemutatójára érkezett egy beszélgetésre. Én is megvettem a könyvet, amelyben a 12 éves fiú visszaemlékezéseinek eredetijét a rajzokkal együtt magyarul bemásolták, a lengyel fordítás pedig a könyv végén található. Két legyet ütöttem egy csapásra: van egy lengyel-magyar könyvem, gyűjtöm az ilyen többnyelvű kiadásokat, van már pár a polcomon. 

Ma újra szerencsém volt Gyulához, az egyik varsói történelmi intézet szervezett egy sorozatot, amelyen dokumentumfilmeken és beszélgetéseken keresztül mutatják be az 1945-1989 közötti időszakot a keleti blokk országaiban. Többek közt román, német, orosz, cseh filmeket vetítenek, a magyar szekció pedig ezzel a naplóból készített darabbal képviseltette magát: 

                           Naplófilm. 12 voltam 56-ban (animációs dokumentumfilm) -- részlet / A naplót írta: Csics Gyula / Rendező: Edvy Boglárka és Silló Sándor

Azt hiszem az idei '56-os megemlékezés emlékezetes lesz annak ellenére (vagy éppen azért) mert Varsóban élek. Korábban is igyekeztem különlegessé tenni a nemzeti ünnepeket annak ellenére hogy mindig dolgoztam, de az idei magyar évadnak köszönhetően még több program segít elmélyülni a 60 évekkel ezelőtti eseményekben és elmélkedni azok máig tartó mindenre kiterjedő, leginkább negatív hatásán. 

32. Varsói Filmfesztivál

A reklámból is ismert klisével indítok: mozijegy: 18 złoty, popcorn+kóla menü: 15 zł, de az érzés, hogy először láthatok egy remek magyar filmet és utána baráti beszélgetésen vehetek részt a rendezővel és az egyik főszereplővel: megfizethetetlen. 2013-ban is ott voltam a Varsói Filmfesztiválon, akkor ezt a filmet néztük meg és ennek a rendezőjével söröztünk egyet. A tegnap este nem 'görbült el' ennyire, de azért ugyanolyan csodás érzés volt egy varsói moziban magyar filmet nézni, ahol - a nézőközönség nagy részével ellentétben - nem kellett olvasni a feliratot. A terembe belépve pedig, mikor alig találtunk már magunknak helyet, ugyanis az tömve volt nézőkkel külön büszkeség fogott el, hogy ennyien kíváncsiak egy magyar filmre. Ja, és hogy melyik filmről van szó? A Martfűi rém c. igaz történeten alapuló krimit néztük meg, előzetes itt. Ajánlom mindenkinek aki nem retten vissza a néha naturalista módon tálalt gyilkossági jelenetektől. A sztori remek, végig fenntartja a feszültséget, a vágások és a képek gyönyörűek, a színészi játék sem hagy maga után kivetnivalót. A film versenyez a közönségdíjért, reméljük az első helyen végez majd. A lenti két kép tegnap este készült, az elsőn még a vetítés után a moziteremben, a másodikon már kicsit később a mozi előterében az interjúvolt stáb és néhány néző.

A túlélő templom

Két képet mutatok nektek. Az elsőn a muranówi lakótelep építése látható 1959-ben. Az aleja Świerczewskiego (ma: aleja Solidarności) környékén 1948-1952 között épült házak az egykori varsói gettó területén emelkedtek ki fényesen az újjászületést hirdetve a romokból. A városi legendák visszajáró lelkekről mesélnek, ezek a házak a régi épületek finom porrá őrölt maradványából épültek. A volt gettó teljes területét borító törmeléket újra téglákká formálták a háború után. Kissé groteszk módja ez az újrahasznosításnak, nem? A háború előtti Varsóból itt már semmi nem maradt. Az egyetlen épület, amely túlélte az 1943-as gettólázadás véres megtorlását,  a gettó földig rombolását az szent Augusztin templom volt Nowolipkiben, amely az első képen a háttérben látható. 

A másodikon pedig az, hogy honnan indult az építkezés. Ugyanaz a környék 1945-ben...

Finn házikók - 2. felvonás

Eltűntem, tudom. Több mint két éve egy szót sem hallottatok felőlem. Kíváncsi vagyok, maradt-e még pár követője az oldalnak. Most, hogy néhány hónapja újra Varsóban vagyok - mert bizony tavaly néhány hónapig Budapesten laktam - megszállt az ihlet és újra megjött a kedvem az íráshoz.

Emlékeztek még erre a bejegyzésre? Három évvel ezelőtti beszámolómat azzal zártam, hogy a különleges kis lakótelep szerencsére megmarad a következő generációk számára, a néhány üresen álló házikót programok szervezésére használják majd. Nos, ma bepillantást nyerhettem az egyik ház belsejébe is és kiderült hogy milyen céllal és tervekkel folyik a jelenlegi tatarozás. Magyar táncházat (is) tartanak majd benne! Van-e annál csodálatosabb, mint hogy a magyar kultúra közvetítőinek gondozásába került egy ilyen közösségi hely felügyelete? Reméljük a felújítással hamar végeznek majd, én is jelentkeztem önkéntesnek a munkálatokhoz. A szomszédos házikókat gondozó helyiek sem tétlenkedtek, néhány méterre épp az agyagot dagasztották és egy kemencét tapasztottak puszta kézzel, de láttam szépen gondozott kerteket, paradicsom, cukkini és céklaágyásokkal, virágokkal. Kicsivel arrébb pedig egy másik társaság piknikezett és zenélt. Igazi földi paradicsom ez a hely a lengyel főváros kellős közepén.

Ma délután, mikor elindultam otthonról még csak egy átlagos varsói magyar voltam, de most már kis zenekarunk énekesének mondhatom magam. Ismertek még valakit, akit érdekelnek hasonló programok? Ajánljátok nekik, jöjjenek zenélni, aztán majd a hamarosan megnyitó táncházba 'csűrdöngölni'.

Házikónk kívülről

Van min dolgozni

Fürdőszoba. A vízvezetékekkel szerencsére nincs gond.

Az egyik fal kibontásával nagy termet kapunk, ami a majdani tánctérként is szolgálhat.

Reméljük a kályhát sikerül megmenteni

Itt lesz majd a kocsma

Próbálunk

A szomszédban dagasztják a vályogot

A szomszéd kert, rendezett ágyásokkal

Naplóbejegyzés, 2014. augusztus 4.

 

Telve vagyok mindenféle melankolikus érzelmekkel, a hétvége a varsói felkelésre való emlékezés jegyében telt ami megint, mint minden évben teljesen magával ragadott. Nem tudom nem olvasni az erről szóló híreket, százszor megnéznem a ’W’ óráról készült videókat, nem tudok úgy elsétálni a felvirágozott, mécsesekkel kivilágított emlékhelyek mellett mint máskor. Ebben az időszakban a kotwicás pólóknak még különösebb jelentősége van. Szerdán a Miasto44 című film bemutatóján való részvétemmel kezdtem megalapozni a hangulatot. Az egyik legjobb film, amit ebben a témában eddig készítettek, a történet remek, nem ítélkezik, csak mesél. Az effektek olyan valóságosak, hogy igazán beleéltem magam a történetbe, a színészi játék is nagyon jó. A rendező fiatal, de a következő generáció nagy tehetségének tartják. Ezen kívül már a múlt héten áttettem az mp3 lejátszómra néhány, a felkelés témájában írt zenét, ebből az egyiket, a Lao Che – Godzina W című számát pár nap alatt legalább százszor meghallgattam. A szám egyik részében K. Baczyński versét ordítják, de az ordítás ellenére  - vagy éppen azért - olyan érzelem hullámokat gerjeszt a dal a hallgatójában, hogy újra és újra át kell élnie, meg kell hallgatnia. Szóval pénteken a centrumban voltam már fél 5 körül, érezhető volt a feszültség, az emberek úgy várták az 5 órát, mintha most törne ki a felkelés. Tömegek gyűltek össze, és már sokkal azelőtt megállt a forgalom, hogy az óramutató elütötte volna az ötöt.

Kb. 16:59-kor megszólaltak a dudák, görögtüzek gyúltak, majd visítani kezdett a légisziréna. Engem a hideg rázott a pillanat szépségétől, könnyek tolultak a szemembe. Egy fehér-piros zászlót léggömbökre kötöztek, és felengedték a levegőbe… szállt tovább a meleg augusztusi széllel. Aztán már vége is lett. Rövidke, ám most mégis hosszabb volt a pillanat, egy perc helyett 70 másodpercig tartott, mivel kerek évfordulót ülünk: 1944-2014.

Utána hazabandukoltam, útközben vettem egy jeges kávét (másképp nem lehet kibírni ezt a meleget…) otthon megvártam A.-t, amíg eljött a cuccáért, majd visszamentem a pl. Pilsudski felé, - véletlenül futottam bele a Plac Teatralnyn abba az emléktáblába, amelyiken a költő, Krzysztof K. Baczyński haláláról emlékeznek meg. 1944 augusztus 3-án érte itt halálos lövés, 23 éves volt. A tér már tömve volt az éneklésre összegyűlő emberekkel. Ismét kaptunk dalszövegekről készült kis füzeteket, pont mint tavaly, de most még ki is vetítették a szöveget a színpad két oldalán. A tiltott dalok (zakazane piosenki) a háborúban, a német megszállás alatt íródtak egyszerű emberek vagy ismeretlen szerzők által, hogy a náci terror közepette is tartsák a lelket a lengyelekben. Mindenki kivülről fújja őket, én is ismertem többet is közülük. A koncerten előzetesen kiválasztott varsóiakból alkotott kórus énekelt, illetve mi, a nép. Olyan jó volt, olyan lelkesítő, ezek nem siratóénekek, inkább katonadalok amik pozitívak és harcra, ellenállásra hívják fel az embereket. A végén annyira belelendültem és annyira teli torokból ordítottam, hogy ’Warszawskie dzieci pójdziemy w bój’ hogy  már nem volt hangom.  Ott volt B., Z., és a végén befutott Zs. is.  

Elsétáltunk még a pl. Krasiński felé, majd vissza az óvárosba. A kis felkelő szobránál gyújtottam egy gyertyát (volt ott egy plüssmaci is a virág és mécsestenger közepette….) Eleredt az eső. Megittunk egy sört aztán hazamentünk. Gondoltam még kisétálok a Kopiec P. Warszawskiego a kotwicához, de fáradt voltam, és az is eszembe jutott, hogy most biztos ott is tömeg van, mert ott gyújtották meg a felkelés lángját, ami 63 napig, október 2.-áig ég majd, pontosan amíg a felkelés zajlott.

Szombaton, 2-án kitakarítottam, aztán mosni akartam de a mosógép bekrepált. Írtam a tulajéknak, de nem válaszoltak, valószínűleg nyaralnak. Aztán hajat mostam, rövidnadrágot vettem (piros) és fehér pólót, kitűztem a kotwicát, és útra kerekedtem, kissé céltalanul. Megint vettem egy jeges kávét elvitelre. Olvasgattam Norman Davies: Rising ’44-éből, hallgattam a már fent említett Lao Che számot és hagytam, hogy eltöltsön a mindenféle, kicsit szomorkás-nosztalgikus érzés. Forróság volt, délután két óra és azon gondolkodtam, hogy 70 évvel ezelőtt is ilyen meleg lehetett, sőt az égő épületek miatt talán még melegebb. De azért fújt a szél, belekapott a hajamba és kissé felfrissített. Villamosra szálltam (a Lao Che meg közben énekli, hogy: Tramwajem jadę na wojnę, tramwajem z przedziałem: "Nur für Deutsche”) hagytam, hogy vigyen magával majd gondoltam kimegyek a Powązki temetőbe, sétálok egyet, ebben a melegben a fák árnyékában kellemes lesz. Felszálltam a 180-as buszra Muranowskánál, aztán vettem egy mécsest az egyik virágosnál. Eszembe jutott, hogy nincs mivel meggyújtani és akartam mondani, hogy gyufát is kérek, csak hirtelen nem jutott eszembe hogy mondják lengyelül, így kézzel-lábbal mutogattam. Az eladó először azt hitte szatyrot kérek, aztán végül rájött mit akarok… én hülye, gondolhattam volna erre hamarabb is. A bejáratnál olyan mécseseket is kapni amit kotwicás matricával díszítettek (és csak éneklik, hogy: „biało-czerwona opaska moja - opaska na ramię powstańca…”).

Már akár bekötött szemmel is megtalálnám a temetőnek azt a részét, ahol a varsói felkelés áldozatai vannak eltemetve. A tavalyi, a Varsói Felkelés múzeuma által vezetett séta óta voltam kint párszor. Mégis talán most a legszebb. Mécses és virágrengeteg a síroknál, Aleksander Kamiński az író és könyve, a Kamienie na szaniec három főhősének sírja körül különösen (nekem ordít a fülembe, hogy: Batalion "Zośka" Oi! Batalion "Pięść" Oi! Batalion "Miotła" Oi! "Czata 49", "Parasol"!). Kár, hogy a regényt nem fordították le magyarra, valószínűleg sikert aratna Pál utcai fiúk-stílusával, a cserkészbecsületről szóló történetével. Itt nagyon népszerű a kötelező olvasmányok között, mindenki akinek említettem, hogy olvasom nosztalgiával beszélt róla, hogy egyik kedvenc könyve volt iskolásként. Na igen, csak itt Zośka, Rudy és Alek (a lengyel Nemecsek, Áts Feri és Boka) nem homokkal, hanem valódi fegyverekkel harcoltak, sokkal többet tettek kockára mint egy grund visszafoglalása és végül meg is haltak a németek elleni küzdelem során... Zośka sírján, aki kiváló vezető volt most is lóg a cserkész-sál, Aleknek egy idézetet hagytak, Rudy pedig pimaszul vigyorog vissza a frissen nyomtatott és laminált fényképről.

A 11 éves szanitéc, Jędruś Szwajkert sírjánál hullanak legjobban a könnyeim, aki valamikor 1944. augusztusban tűnt el a harcokban, valahol a romok között. Az ő sírja csupán jelképes. Úgy döntök itt gyújtom meg a mécsest, leguggolok, a jobb lábam megégetem az egyik mécses átforrósodott fémtetejével, fáj, de annyira nem érdekel. Elsétálok a ’Batalion Parasol’ cserkészeinek sírjai mellett, nem tudom miért de ez a jelkép tetszik leginkább. Minden síron kis esernyő is van a leírás mellett. Csupa 15-17-22 évesek sírjai. Hiába, a fiataloknak még nincs halálfélelmük, talán nem érzik úgy, hogy sok veszítenivalójuk van. Nem tudják mit vállalnak, és fűti őket a hév. Mennyi fiatal félbeszkadt élet… (’Czy to była kula synku, czy to serce pękło?')

Aztán kiballagok a temetőből, még mindig elvarázsolva, cserkészek jönnek szembe, csapatostul járják ők is az emlékhelyeket. Szól a zene továbbra is, felszállok a buszra, ezen most nem megy a légkondi, meg lehet fulladni, oda állok az egyetlen nyitott ablakhoz hogy legalább egy kis huzat érjen, jól esik. Visszamegyek a Złote Tarasyba, cipőt keresek, veszek is egyet de még csak különösebben örülni sem tudok neki, amúgy is utálok vásárolni és most végképp kedvetlen voltam. Veszek kaját, irány haza, eszek, gyorsan elkészülök indulok vissza a központba a színházba. A darab különösebben nem érdekes, de annak azért örülök, hogy legalább értem, bár a forróságban nehéz koncentrálni. Utána megiszunk egy sört, E. és A. is velünk jön a színházból, aztán már csak B. meg én ücsörgünk és beszélgetünk még egy kicsit a Pawilonynál. Végül hazafelé beugrom egy kebabért és teljesen véletlenül A.-ba és a többiekbe futok. Együtt eszünk majd sétálunk a metróig. Már majdnem éjfél de még mindig harapni lehet a forróságot. Milyen ritka az ilyen meleg errefelé, mintha lángolna a város…

Aztán vasárnap sokáig alszom, kimegyünk a Łazienki Parkba, Chopint hallgatni és megreggelizni de a nap olyan semmilyen, még mindig rekkenő hőség van. Majd este kimegyek a Panny Wyklęte koncertre amit az IPN (Instytut Pamięci Narodowej – Nemzeti Emlékezet Intézete) szervezett. Előtte, utána, közben olvasgatom Davies felkelésről szóló könyvét, újra és újra felháborodom a szovjetek hozzáállásán és a németek rémtettein. Végül a koncert tesz pontot a hétvége végére, csupa lengyel nő, akiket megihletett a hazájuk történelme és dalban mondják el azt…