Az én '56-om

Az egész hétvége egy nagy intenzív érzelmi hullámvasút, egy hatalmas katymasz volt. Jöttek a barátok otthonról, akikkel régóta nem találkoztam, láttam ahogy a Legia és a Lech Poznan megemlékezik a MI forradalmunkról, együtt éltettük a győztes gólokat, égtek a nemzetiszín mécsesek a kocsmában, a színház, a forradalmárok személyes élményei, a felhívások a Varsói Magyar Intézettől, a szelfizések a piros-fehér-zöldbe borult Kultúrpalotával, a spontán de mégis jól megszervezett megemlékezés az '56-os táblánál (grátisz M1 híradó tudósítókkal) a közös himnusz és szózat éneklés, a gyertyagyújtás, Sztálin csizmái és a közös sörözés és borozás az Intézetben, majd a csodálatos kilátással rendelkező A. albérletében.... Holnap munka, annyi a dolgom, hogy ki sem látszom belőle, de ma még félig-nevetve koccintottunk és kiabáltuk, hogy: ruszkik haza! Ilyen volt nekem a 60. évforduló. Soha jobbat, soha emlékezetesebbet! Még mindig jó magyarnak lenni Lengyelországban. 

Szócséplés helyett, jöjjenek inkább a képek.

"Tisztelgünk az 56-os hősök előtt"  - így ünnepelt a Legia Warszawa szurkolótábora

Az emléktábla előtt

A ledöntött Sztálin szobor maradványainak másolata Varsó óvárosában

Saját készítésű lyukas zászlóm és a lengyel-magyar barátság jelképe

19:00 órától piros-fehér-zöldben ragyogott a kultúrpalota

A Magyar Intézet bejáratánál valaki magyar színű mécseseket gyújtott

Varsói magyarokból álló keménymag vasárnap este egy albérletben...

...ahonnan ilyen volt a kilátás

60. évforduló

Namármost. Adva van egy nemzet, egy olyan forradalommal a közelmúltjában, amiről több mint 40 évig beszélni nem, csak hallgatni lehetett. Egy történet, aminek a középpontjában egy ártatlanul halálraítélt fiatal doktornő áll. Adott egy lengyel színház megtömve lengyelekkel és Lengyelországban élő magyarokkal. És sok áldozatos munka és szervezés ami lehetővé tette, hogy közelebb hozza hozzánk az 56-os eseményeket. Mindez - külső szemlélő számára legalábbis - hibátlanul leszervezve. Tegnap, október 21.-én a Nemzeti Színház Varsóban mutatta be legújabb darabját, még a budapesti premier előtt. Különleges esemény volt, ilyenre nem gyakran kerül sor, de a darab utáni fogadáson Vidnyánszki Attila rendező és a fogadó színház igazgatója is elismerően és boldogan mondott köszönetet minden szervezőnek és résztvevőnek. 

A darab pedig... hát igen. Az első felvonás után nagyobb volt a zűrzavar a fejemben mint 60 éve a rádió ostrománál. De ha a rendező ezt akarta elérni, sikerült a terve. Talán akkor is ilyenek lehettek a mindennapok, abban a majd' két hétben. Befejezetlen mondatok, furcsa egymásnak ellentmondó információk, hamis propaganda, a legújabb 5 éves terv sikerének taglalása, a párt éltetése, a fekete autók tovább suhanása a csendes és üres utcákon... Lehetetlen volt követni mi történik, hol tart a darab. A második felvonás végére azonban teljes lett a kép. A színészi játékon kívül segítségül hívtak minden speciális effektet, amit egy színházban négy fal között be lehetett vetni. Az eredeti dokumentumfilm-részletekkel, a zenékkel, a fényekkel még a jelmezek furcsa, 'régi-film' kinezetével is sikerült azt elérniük, hogy elakadt a szavam. Lövések dördültek, lezajlott a koncepciós per, az egymásnak ellentmondó vallomások és bizonyítékok ellenére Ilonkát halálra ítélték, majd felakasztották. A színpadon megszemélyesített lelkiismeret pedig végül elhallgatott, tudta, hogy nem győzedelmeskedhet. Egy ilyen rendszer ellen semmi esélye. 

A szereplők nagy része már betöltötte a 70. életévét, így személyes tapasztalatokkal rendelkeznek '56-ról. A rendező pedig megkérte őket, hogy meséljék el röviden személyes élményeiket a forradalommal kapcsolatban. (Dózsa László például 14 évesen a Lehel téren keveredett bele a szabadságharcba, és az egyik felkelő csoport tagja lett. 1956. november 5-én elfogták és társaival együtt az utcán kivégző osztag elé állították. A csoport minden tagja meghalt, kivéve őt. A Szövetség utcai kórházba szállították, ahonnan az ÁVH-sok november közepén áthurcolták a Mosonyi úti rabkórházba. Kihallgatása során a kihallgató majdnem halálra verte: a kínzás során feje rúgások következtében olyan súlyosan megsérült, hogy a klinikai halál állapotába került. Temetésére a Fiumei úti temetőben egy tömegsírban került sor, ahol testére meszet öntöttek. A sírásó észrevette, hogy mozog és – a tiltás ellenére – megmentette attól, hogy élve eltemessék. Életét a Szabolcs utcai kórházban egy nyolc órás műtét során mentették meg. Koponyáját fémlemezzel foltozták ki, amit azóta is visel.)

Mondanom sem kell, hogy vastapsot kapott a társulat az állva köszönetet mondó közönségtől.

A bemutatóra készült programfüzet borítója

Az előadás után pedig belógtunk a fogadásra is. Beszélgettem pár percet ex-apagyi 'majdnem földimmel' Bakos-Kiss Gáborral, akivel mint kiderült, közös ismerőseink is vannak. Nagyon élvezte az itteni munkát és mesélt kicsit a technikai háttérről is, több napja itt voltak már Varsóban és az idejük nagy részét próbálással és felkészüléssel töltötték. De szerencsére végül sikerült rendesen belakniuk a színpadot. Megköszöntem neki a felejthetetlen élményt, remélem még több ilyenben lesz részem még a jövőben.

Bakos-Kiss Gáborral, a Nemzeti Színház színészével, akitől végül 'éljen Szabolcs megye' köszöntéssel búcsúztam.

Holnap 15:00-kor mécsesgyújtással emlékezünk meg több varsói magyarral az egyik lengyel-magyar nyelvű emléktáblánál, szeretnék még elzarándokolni Sztálin csizmáinak élethű másolataihoz, majd este közös szelfizést tervezünk a piros-fehér-zöld színekben virító Tudomány és Kultúra Palotájával. Bizony ám, a lengyelek is megemlékeznek a mi '56-unkról. Elmondtam már párszor, de újra el kell ismételnem: jó magyarnak lenni Lengyelországban (a hétvége további képeivel jövök majd holnap este).

Gyula és Ilonka

Szerencsés vagyok. Jókor vagyok jó helyen. Szeretek színházba járni, de Lengyelországban valahogy mégsem ugyanaz az élmény mint otthon, az anyanyelvemen végignézni egy darabot. Mielőtt újra kiköltöztem Varsóba idén, március végén egy hétig minden este a színházban ültem. Mikor rádöbbentem, hogy nem használtam ki az előző hét hónapot arra, hogy gyakrabban legyen ilyen szórakozásban részem gyorsan végignéztem a budapesti színházak repertoárját és az összes SZÉP kártyámon lévő pénzemet elköltöttem jegyekre. Nagyon jó érzés volt újra várni a függöny felgördülését és megpillantani a díszletet, élvezni az előttem álló 2-3 órát nevetéssel, könnyekkel vagy fogat vicsorgatva és kezet ökölbe szorítva. 

Gőzerővel zajlik a lengyelországi magyar évad, mint nemrég megtudtam egészen 2017 decemberéig lesznek ehhez köthető események és programok. A Varsói Magyar Kulturális Intézett "beerősített" egy új kolléga leszerződtetésével. Rájuk is fért, ismerve a vállukra pakolt terheket és az elvégzendő munka mennyiségét, szükségük volt a vérfrissítésre és a segítségre. A Nemzeti Színház legújabb darabjának ősbemutatóját is ők szervezték ide, Varsóba, amit én külön megtiszteltetésnek veszek és természetesen ott lesz a helyem az előadáson. A leírást és a szereposztást olvasva nem fér kétség hozzá, hogy emlékezetes estének nézek majd elébe jövő hét pénteken. Tóth Ilonkáról nem sokat tudtam eddig, de alig várom, hogy elmélyüljön a kapcsolatunk.

Gyulát már ismerem egy pár hónapja. Májusban volt hozzá szerencsém, méghozzá személyesen. A Varsói könyvvásáron dolgoztam önkéntesként és ott mutatkozott be, mikor a naplója lengyel kiadásának bemutatójára érkezett egy beszélgetésre. Én is megvettem a könyvet, amelyben a 12 éves fiú visszaemlékezéseinek eredetijét a rajzokkal együtt magyarul bemásolták, a lengyel fordítás pedig a könyv végén található. Két legyet ütöttem egy csapásra: van egy lengyel-magyar könyvem, gyűjtöm az ilyen többnyelvű kiadásokat, van már pár a polcomon. 

Ma újra szerencsém volt Gyulához, az egyik varsói történelmi intézet szervezett egy sorozatot, amelyen dokumentumfilmeken és beszélgetéseken keresztül mutatják be az 1945-1989 közötti időszakot a keleti blokk országaiban. Többek közt román, német, orosz, cseh filmeket vetítenek, a magyar szekció pedig ezzel a naplóból készített darabbal képviseltette magát: 

                           Naplófilm. 12 voltam 56-ban (animációs dokumentumfilm) -- részlet / A naplót írta: Csics Gyula / Rendező: Edvy Boglárka és Silló Sándor

Azt hiszem az idei '56-os megemlékezés emlékezetes lesz annak ellenére (vagy éppen azért) mert Varsóban élek. Korábban is igyekeztem különlegessé tenni a nemzeti ünnepeket annak ellenére hogy mindig dolgoztam, de az idei magyar évadnak köszönhetően még több program segít elmélyülni a 60 évekkel ezelőtti eseményekben és elmélkedni azok máig tartó mindenre kiterjedő, leginkább negatív hatásán. 

32. Varsói Filmfesztivál

A reklámból is ismert klisével indítok: mozijegy: 18 złoty, popcorn+kóla menü: 15 zł, de az érzés, hogy először láthatok egy remek magyar filmet és utána baráti beszélgetésen vehetek részt a rendezővel és az egyik főszereplővel: megfizethetetlen. 2013-ban is ott voltam a Varsói Filmfesztiválon, akkor ezt a filmet néztük meg és ennek a rendezőjével söröztünk egyet. A tegnap este nem 'görbült el' ennyire, de azért ugyanolyan csodás érzés volt egy varsói moziban magyar filmet nézni, ahol - a nézőközönség nagy részével ellentétben - nem kellett olvasni a feliratot. A terembe belépve pedig, mikor alig találtunk már magunknak helyet, ugyanis az tömve volt nézőkkel külön büszkeség fogott el, hogy ennyien kíváncsiak egy magyar filmre. Ja, és hogy melyik filmről van szó? A Martfűi rém c. igaz történeten alapuló krimit néztük meg, előzetes itt. Ajánlom mindenkinek aki nem retten vissza a néha naturalista módon tálalt gyilkossági jelenetektől. A sztori remek, végig fenntartja a feszültséget, a vágások és a képek gyönyörűek, a színészi játék sem hagy maga után kivetnivalót. A film versenyez a közönségdíjért, reméljük az első helyen végez majd. A lenti két kép tegnap este készült, az elsőn még a vetítés után a moziteremben, a másodikon már kicsit később a mozi előterében az interjúvolt stáb és néhány néző.

A túlélő templom

Két képet mutatok nektek. Az elsőn a muranówi lakótelep építése látható 1959-ben. Az aleja Świerczewskiego (ma: aleja Solidarności) környékén 1948-1952 között épült házak az egykori varsói gettó területén emelkedtek ki fényesen az újjászületést hirdetve a romokból. A városi legendák visszajáró lelkekről mesélnek, ezek a házak a régi épületek finom porrá őrölt maradványából épültek. A volt gettó teljes területét borító törmeléket újra téglákká formálták a háború után. Kissé groteszk módja ez az újrahasznosításnak, nem? A háború előtti Varsóból itt már semmi nem maradt. Az egyetlen épület, amely túlélte az 1943-as gettólázadás véres megtorlását,  a gettó földig rombolását az szent Augusztin templom volt Nowolipkiben, amely az első képen a háttérben látható. 

A másodikon pedig az, hogy honnan indult az építkezés. Ugyanaz a környék 1945-ben...