Mikor múlt héten Adrienn elhívott egy lengyeles táncházba, úgy tette fel a kérdést: van-e kedvem tititázni. Megörültem, hogy: húúú végre valami élőzene, hagyomány, jóhangulat, csujjogatás stb. Aztán ledöbbenve álltam a tánctanítás végén, nem hittem el, hogy tényleg csak ennyi az egész. Pedig ennyi. Csoszogás, forgás-forgás, hogy az ember csak elszédül benne...
Több mint ötéves Lengyelországi tartózkodásom során egyszer-kétszer találkoztam csak lengyel népzenével, néptánccal pedig szinte soha. Az utóbbi fél évben próbáltam tudatosan keresni az ilyen eseményeket és rá is találtam párra, de atyaég a színvonal messze elmarad a mi magyaros táncházainktól. Biztos elcsépelt közhelynek hangzik, ha valaki folyton azzal jön, hogy a magyar néphagyományok mennyire gazdagok - legyünk büszkék rá, őrizzük meg azt. De a fenébe is, mindenkinek, aki ezt ismételgeti, igaza van. A múlt heti tánctanítás után, meg a ma este után csak ugyanaz az egy dallam jár a fejemben, ami valami meditatív, monoton állapotba röpít, néhány perc forgás után. Olyan mint valami kántálás. Semmi ritmusváltás, semmi éneklés, néha még a ritmust is nehéz volt kiérezni. Mondjuk, lehet ez azért volt, mert nem profikkal volt alkalmam táncikálni.
A ma este összefoglalva két és fél percben
Mateusszal ma este beszélgetve ennek az okait firtattuk. Hogy lehet az, hogy míg mi, magyarok dúskálunk a tájegységek különböző dalaiban és táncaiban itt szinte minden egysíkú (M. nevezte a mai táncházat 'népzenei diszkónak'). Biztos nem az az oka, hogy a lengyelek nem rendelkeztek olyan sokrétű néphagyománnyal mint mi. Viszont fontos különbség, és itt a lényeg: nem sikerült azt olyan jól megőrizni, mint nekünk. Itt, ha valaki meg szeretne tanulni egy néptáncot nem tud visszanyúlni a kezdetekhez, nincsenek archívumok, nem történtek olyan gondos gyűjtések és feljegyzések, így nem is sikerült olyan pontosan átörökíteni a régiek szokásait mint nekünk. Korábban itt írtam röviden hasonló témában.
Mindenesetre mi próbálunk ezen változtatni, az utóbbi időben új
lendületet kapott a lengyelországi magyar néptáncmozgalom. Van már
hegedűsünk, egy brácsásunk, a bőgős-probléma is megoldódni látszik, és
jómagam próbálkozom az énekléssel (több-kevesebb sikerrel). Ha sikerül a
mostani Dunántúli dalokból álló repertoárt felbővíteni és több
Mezőségi, Széki és Szatmári dalt begyakorolni, akkor már jók vagyunk.
Március környékén, ha minden jól megy, már megpróbáljuk megtartani az
első komolyabb táncházat. Ma túlestünk az első fontosnak mondható
tűzkeresztségen, a Magyar Intézet hétvégi iskolájában adtunk egy kis
koncertet karácsonyi dalokból, látni kellett volna, hogy a gyerekek (hát
még a szülők) mennyire bezsongtak a zenétől. Mindenkinek nagyon
tetszett, én meg kb. 20 éve először újra kaptam mikulás csomagot,
cserébe a szép fellépésért. A lassan rendszeresedni látszó kéthetente megrendezett magyar klubok is jó helyszínt adnak a gyakorlásnak, csak egy állandó, jól bevált próbaterem kellene (egyelőre bármelyik kocsma pincehelyisége megteszi). Tánccipőket fel, hamarosan indulhat a csárdás!
December 1.-je a naptár szerint a tél első napja. Nos, itt Varsóban az ablakon kinézve a látvány is igen télies. Már napok óta jöttek kisebb-nagyobb hózáporok de tegnap igazán nekikezdte. Egész éjjel esett, így ma reggelre fehér hólepel fedte be a várost. Jól áll Varsónak a fehér, megszépül tőle. Petivel megbeszéltük, hogy összefutunk a plac Narutowiczán egy gyors hógolyózásra munkába menet. Míg vártam rá, figyeltem a latyakban kacsázó rémült indiai diákokat, akik a koleszből kilépve talán életükben először láttak havat. Az utolsó igazi tél, amit Lengyelországban átéltem 2012-13-ban, szintén elkezdődött már december elején viszont akkor áprilisig kitartott. Kíváncsi vagyok most is hasonló jóságokban lesz-e részünk.
Jobb, ha most inkább nem beszélek, a hétvégi intenzív munka után a hangszálaimnak
pihenésre van szüksége, nekiültem hát bejegyzést írni. Az egész történet valahol ott
kezdődött amikor 2006 környékén láttam ezt a svéd filmetami számomra az egyik legjobb film, ami valaha az éneklésről és a zenéről
készült. Aztán innen eljutottam a táncházakba Budapesten, majd szépen lassan
nekiálltam magamtól népdalokat tanulni. Segített ebben az is, hogy néha a Duna
TV-n 5 perces kis műsorokkal tanítottak különböző népdalokat, vagy hogy a
táncházakban is volt népdal tanítás. Szeretek énekelni. Csak nem tudok.
Legalábbis nem profi szinten. Néhány hete Budapesten élő táncház és folklór
rajongó lengyel barátnőm írt, hogy nekiindul Polskának, elutazik egészen a
tengermellékre, hogy részt vegyen egy ’workshop’-on (lengyelül warsztat, de
hogy a fenébe fordítsam magyarra?? műhely?) Először ugyan nemet mondtam, de aztán változtak a körülmények és befizettem a részvételi díjat. Nem bántam meg.
Az odajutással volt némi kaland, Anna elnézte az indulást a pesti reptéren és
kénytelen volt egy későbbi járatra jegyet venni, így elbukta a Varsó-Gdańsk
vonatjegy árát és a Gdańskból induló telekocsit sem érte el időben. Én meg mehettem
egyedül. Először ültem Pendolinon, míg a vonat kigurult Warszawa Centralnáról és végig
ment a Poniatowski híd mellett figyeltem, ahogy a hóesésben vonul az idei
Függetlenségi menet (Marsz Niepodległości). A belváros már 13 óra körül hangos
volt a petárdázástól, a környék pedig zászlótengerben fürdött (és most itt
kitérhetnék arra, hogy mit is gondolok erről az egész felvonulósdiról, de
inkább nem teszem, túl elfogult vagyok és ugyan látom a rossz oldalát is, nekem
inkább tetszik az egész kezdeményezés). A vonat száguldott 180-al, de mióta
felújították ennek a vonalnak a síneit néhány éve, nincs nagy különbség a sima
Inter City és a Pendolino által megtett út menetidejében. Az árban viszont már
annál inkább... a hagyományos másodosztályú jegy az IC-re majdnem kétszer olyan
olcsó mint az ultramodern Pendolinora. Probléma nélkül becsorogtunk Gdańskba,
minden gond nélkül összeszedett a telekocsis Paweł az állomáson, és már
száguldottunk is Kaszuby felé. Soha nem jártam még ezen a környéken (kivéve
Zoliék júniusi esküvőjét). Amikor letértünk a földútról és már több mint fél
órája csak erdei utakon kanyarogtunk, elgondolkodtam azon, hogy ez az egész
kiruccanás jó ötlet volt-e. Aztán kiraktak a tóparti faluban, Wdzydze Kiszewskiben ami
olyan igazi falusiasan csendes volt, a kémények füstöt pöfögtek, szállingózott
a hó és egy lélek nem járt az utcákon. Megtaláltam a házunkat és szó szerint
beestem az első találkozóra. Túlestünk a bemutatkozáson, nagy érdeklődés övezte
a kis beszédemet, a társaságból senki nem számított arra, hogy pont egy magyar lesz majd ott
velük egész hétvégén. Kezembe nyomták a dalszövegeket és kezdődött a móka.
Reggeli séta a mesébe illő falucskában
Szóval: két és fél nap éneklés, ahogy csak az ember száján kifér. Szó szerint. Van
ugyanis ez a technika, az ún. biały (jasny) śpiew (erre sem találtam megfelelő
magyar kifejezést) amit a lengyel, orosz, fehérorosz, ukrán, bolgár népdaloknál
alkalmaznak. Teli torokból éneklés :) Lehet hülyén (vagy talán túl egyszerűen) hangzik, de tényleg ez a dolog
lényege. Légzésgyakorlatokkal, magyarázatokkal, játékokkal kezdtünk, néha
elkapott a nevetés, mert ha valaki akkor nézett volna be az ablakon, mikor nem
csinálunk mást, mint a faltól öt centire figyeljük, hogy hogy veri vissza a
hangunka a fal... azt hihette volna, hogy valami fura szekta tagjai tartanak
épp gyűlést. Anna a későbbi géppel végül éjféltájt érkezett meg, szerencsére
épségben, csak fáradtan és a teljes anyagi csőd szélén a sok extra kiadás
miatt.
Népdalokat énekelni egészen más élmény számomra mint amerikai vagy rosszabb esetben magyar popénekesnőcskék zeneszámait. Van benne valami ami erőt ad, valami ősi, valami bölcs, valami természetes szépség. Ráadásul olcsó, mert csak hangszálakra van hozzá szükség és ha ezt közösségben tehetem, akkor az még valami olyan plusz energiával tölt fel, amit máshol nem igazán kaphatok meg. És ha kórusban éneklünk nem is kell hozzá különleges énektudás, nemde? :) Nem véletlenül szeretem nézni a Felszállott a pávát, örülök a következő generációk által közvetített ígéreteknek. Kedvencem (de hát kinek nem?) Sebestyén Márta szavait idézném:
"Akinek nem zeng a lelkében a zene, az bajban van. Az éneklés lelki szükséglet, a nehéz élet szebb lesz tőle, nem véletlen, hogy a falvak népét a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az éneklés. Aztán persze voltak, akik kiragyogtak a közösségből az énekhangjuk miatt, de valójában az éneklés egy közösségi élmény. Én örömömben és bánatomban is dalra fakadok, az éneklés egy natúr, természetes gyógymód, megkönnyebbül tőle a lélek. Egyszer összeszámolták, 27 nyelven énekeltem eddig, de nem tudom mekkora a repertoárom, mindig újat és újat tanulok. Minden dalra emlékszem, megmaradnak bennem, mert a nyelv is zene számomra, így a szavakat zeneként rögzíti az agyam."
Először próbáltam meg nem anyanyelvemen énekelni népdalt, és azt hittem
nehezebb lesz, de viszonylag könnyen belerázódtam. Igazán jó kis közösség
voltunk, ha az ének épp elhalkult, eltért a helyes hangszíntől, hamar
visszatereltük egymást, így erősítve az összetartozást. A társaság befogadott, én
pedig hálából szombat este megtanítottam nekik egy magyar klasszikust, a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, őrülten
büszke voltam, nagyon ügyesen énekeltek. Aztán táncoltunk egy
kis gyimesit is, az Ördög útja épp ideális kezdő táncházasoknak, a zenét Youtube barátunk szolgáltatta.
Soha nem énekeltem még ilyen hangosan, soha nem éreztem még, hogy ennyire rezegnek
a hangszálaim, egészen más forrásból jött most a hang, valahonnan mélyről,
torokból, aminek köszönhetően nem erőltettem meg magam annyira, nem volt az a
fajta feszültség, nyaktól/válltól felfelé amit egyébként hamar érzek, ha
’hagyományos módon’ próbálok hangosan énekelni. Szombaton ebéd után az üres próbateremben
gyakoroltam kicsit magyarul és ijesztő volt, hogy mennyire megtelt hanggal a
helyiség. De egyszerűen nem tudtam halkabban csinálni. Most már csak az a
kérdés, hol lehetne tovább gyakorolni. Ezt a módszert nem lehet egy átlagos
panellakásban alkalmazni, mert a szomszédok kivágnak mint macskát a sétányra.
Remélem találok valamilyen lehetőséget Varsóban, többen mondták, hogy vannak
éneklős összejövetelek. Az egyik kedvenc dalom a hétvégéről így hangzik, ha profik adják elő:
Ha valaki esetleg kedvet kapott ezekhez a zenékhez, ajánlom hallgatásra a Laboratorium pieśni zenekart. A műfaj méltó képviselői és nemcsak szláv nyelven énekelnek de pl. finnül is.
A környék egyébként mesés, az első hó, a köd a tó felett, a napsütés csodás
látványt nyújtott, a nyugalmat és a csendet szinte tapintani lehetett. Jó is
volt, hogy nem főszezonban voltunk itt, nem lett volna túl sok kedvem a
tömeghez. Van egy nagyon szép kis skanzen a faluban, ha egyszer valaki a vidéki Lengyelországra vágyik messzebb a déli határtól és a Krakkó-Zakopane-Wieliczka szentháromságtól, ajánlom a környéket. Ennek a
régiónak még nagyobb különlegessége az, hogy a helyiek a lengyel mellett kaszub (magyarul: kasub) nyelven beszélnek ami alapjaiban tér el a lengyeltől.
Vasárnap kora délutánra teljes volt a repertoárunk, végigénekeltük mind a
hat dalt, felvettük őket, és indultunk haza - rövid gdański kitérővel, ahol
kimentünk a sötétben a (meglepően nyugodt és szélmentes) tengerpartra szuperholdat fényképezni. Néhány további kép a hétvégéről illetve ha valakinek jobban felkeltettem az érdeklődését és beszél lengyelül, akkor itt egy jó kis dokumentumfilm a témában.
Anna fényképez
Reggeli köd a tó felett
Gabriela házikó, itt töltöttük a hétvégét - igazán nekem való hely
Éljen a Független Lengyelország! Ma reggel erre a látványra ébredtem. A máskor oly zajos utca kihalt, csendes, autó- és villamosmentes. Nem csak az első hó esett le Varsóban, de a szomszéd ablakban fehér-piros zászlót lenget a szél. 1918-ban ezen a napon szerezte vissza függetlenségét és egyesült újra 123 év nemlét után Lengyelország. A rádióban a cserkészek arról beszélnek, mit jelent nekik a Haza, délután városszerte megemlékezések és ünnepségek lesznek. Ha jól tudom a Duna TV is készül a mai napra, lesz néhány lengyel vonatkozású műsor délután és este. Szép nap ez a mai.
...azok emléke örökké él. A Hadisírgondozás facebook oldala felhívást tett közzé, melyben kérték, hogy gyúljon mécses minél több katonasíron Magyarországon, és határainkon túl is. Biztosan mondhatom, azok a magyar katonák, akik lengyel ügyért harcolva estek el és végül itt leltek örök nyugalomra, jó helyen vannak. Bizonyítja ezt az is, hogy vannak, és mindig is lesznek olyanok akik gyertyát gyújtanak emlékükre. Összejöttünk ma néhányan, és a közeledő monszun ellenére kizarándokoltunk a varsói katonai temetőbe (Powązki Cmentarz Wojskowy) hogy a hömpölygő tömegben felkeressük az 1863-as januári felkelésben részt vett magyar katonák emléktábláját. A temető egy zarándokhely. Sokan, akiknek családtagjaik nyugszanak itt, természetesen kijöttek de még többen vannak olyanok, akik ismeretlen katonák sírjánál vagy regények lapjain hőssé vált varsói felkelők nyughelyénél emlékeztek meg.
Az idő nem volt kegyes, a korábbi évekkel ellentétben sötétedés után nem élvezhettük a világító kis tüzek látványát, kabátunkba burkolózva és párafelhőket eregetve, a szakadó eső hazakergetett minket. De küldöm mindenkinek ezt a dalt az őszi esőről, ami arról a katonáról szól, akinek megeszi a rozsda a fegyverét, eláztatja 'tizennyolc évét' és sisakját, és nem várnak már rá szebb és jobb napok, mert meghal a háborúban. És hiába várja vissza az a barna hajú lány... (a videót feliratozzák, lehet gyakorolni a lengyel nyelvet.) Ha hozzám hasonlóan szerettek tocsogni a búskomor hangulatban, ami tökéletesen illik az eső áztatta látványhoz az ablakon túl, akkor hallgassátok meg néhányszor.
A lenti, Raszynban és Podkowa Leśnában készült képekért köszönet Zsombornak, aki ezzel a kedves történettel küldte át őket: "az Attaséi Hivatal munkatársával mentünk ki a raszyni temetőbe és persze magyarul beszéltünk, mikor odalépett hozzánk egy lengyel férfi, hogy ő is meggyújtana egy gyertyát, ha szabad. Holnap is kilátogat majd, megnézni milyen állapotban van a magyar sír." A podkowa leśnai sírokról itt írtam, és hasonló témában vannak még korábbi írások a másik blogon, ahol vendégszerkesztek: itt és itt.
Az 1863-as lengyel januári szabadságharcban részt vett magyar testvérek emlékére
A Podkowa Leśnában nyugvó három magyar katona sírja tegnap
Az egész hétvége egy nagy intenzív érzelmi hullámvasút, egy hatalmas katymasz volt. Jöttek a barátok otthonról, akikkel régóta nem találkoztam, láttam ahogy a Legia és a Lech Poznan megemlékezik a MI forradalmunkról, együtt éltettük a győztes gólokat, égtek a nemzetiszín mécsesek a kocsmában, a színház, a forradalmárok személyes élményei, a felhívások a Varsói Magyar Intézettől, a szelfizések a piros-fehér-zöldbe borult Kultúrpalotával, a spontán de mégis jól megszervezett megemlékezés az '56-os táblánál (grátisz M1 híradó tudósítókkal) a közös himnusz és szózat éneklés, a gyertyagyújtás, Sztálin csizmái és a közös sörözés és borozás az Intézetben, majd a csodálatos kilátással rendelkező A. albérletében.... Holnap munka, annyi a dolgom, hogy ki sem látszom belőle, de ma még félig-nevetve koccintottunk és kiabáltuk, hogy: ruszkik haza! Ilyen volt nekem a 60. évforduló. Soha jobbat, soha emlékezetesebbet! Még mindig jó magyarnak lenni Lengyelországban.
Szócséplés helyett, jöjjenek inkább a képek.
"Tisztelgünk az 56-os hősök előtt" - így ünnepelt a Legia Warszawa szurkolótábora
Az emléktábla előtt
A ledöntött Sztálin szobor maradványainak másolata Varsó óvárosában
Saját készítésű lyukas zászlóm és a lengyel-magyar barátság jelképe
19:00 órától piros-fehér-zöldben ragyogott a kultúrpalota
A Magyar Intézet bejáratánál valaki magyar színű mécseseket gyújtott
Varsói magyarokból álló keménymag vasárnap este egy albérletben...
Namármost. Adva van egy nemzet, egy olyan forradalommal a közelmúltjában, amiről több mint 40 évig beszélni nem, csak hallgatni lehetett. Egy történet, aminek a középpontjában egy ártatlanul halálraítélt fiatal doktornő áll. Adott egy lengyel színház megtömve lengyelekkel és Lengyelországban élő magyarokkal. És sok áldozatos munka és szervezés ami lehetővé tette, hogy közelebb hozza hozzánk az 56-os eseményeket. Mindez - külső szemlélő számára legalábbis - hibátlanul leszervezve. Tegnap, október 21.-én a Nemzeti Színház Varsóban mutatta be legújabb darabját, még a budapesti premier előtt. Különleges esemény volt, ilyenre nem gyakran kerül sor, de a darab utáni fogadáson Vidnyánszki Attila rendező és a fogadó színház igazgatója is elismerően és boldogan mondott köszönetet minden szervezőnek és résztvevőnek.
A darab pedig... hát igen. Az első felvonás után nagyobb volt a zűrzavar a fejemben mint 60 éve a rádió ostrománál. De ha a rendező ezt akarta elérni, sikerült a terve. Talán akkor is ilyenek lehettek a mindennapok, abban a majd' két hétben. Befejezetlen mondatok, furcsa egymásnak ellentmondó információk, hamis propaganda, a legújabb 5 éves terv sikerének taglalása, a párt éltetése, a fekete autók tovább suhanása a csendes és üres utcákon... Lehetetlen volt követni mi történik, hol tart a darab. A második felvonás végére azonban teljes lett a kép. A színészi játékon kívül segítségül hívtak minden speciális effektet, amit egy színházban négy fal között be lehetett vetni. Az eredeti dokumentumfilm-részletekkel, a zenékkel, a fényekkel még a jelmezek furcsa, 'régi-film' kinezetével is sikerült azt elérniük, hogy elakadt a szavam. Lövések dördültek, lezajlott a koncepciós per, az egymásnak ellentmondó vallomások és bizonyítékok ellenére Ilonkát halálra ítélték, majd felakasztották. A színpadon megszemélyesített lelkiismeret pedig végül elhallgatott, tudta, hogy nem győzedelmeskedhet. Egy ilyen rendszer ellen semmi esélye.
A szereplők nagy része már betöltötte a 70. életévét, így személyes tapasztalatokkal rendelkeznek '56-ról. A rendező pedig megkérte őket, hogy meséljék el röviden személyes élményeiket a forradalommal kapcsolatban. (Dózsa László például 14 évesen a Lehel téren keveredett bele a szabadságharcba, és az egyik felkelő csoport tagja lett. 1956. november 5-én elfogták és
társaival együtt az utcán kivégző osztag elé állították. A csoport
minden tagja meghalt, kivéve őt. A Szövetség utcai kórházba
szállították, ahonnan az ÁVH-sok november közepén áthurcolták a Mosonyi úti rabkórházba. Kihallgatása során a kihallgató majdnem halálra verte: a kínzás során
feje rúgások következtében olyan súlyosan megsérült, hogy a klinikai
halál állapotába került. Temetésére a Fiumei úti temetőben egy
tömegsírban került sor, ahol testére meszet öntöttek. A sírásó
észrevette, hogy mozog és – a tiltás ellenére – megmentette attól, hogy
élve eltemessék. Életét a Szabolcs utcai kórházban egy nyolc órás műtét
során mentették meg. Koponyáját fémlemezzel foltozták ki, amit azóta is
visel.)
Mondanom sem kell, hogy vastapsot kapott a társulat az állva köszönetet mondó közönségtől.
A bemutatóra készült programfüzet borítója
Az előadás után pedig belógtunk a fogadásra is. Beszélgettem pár percet ex-apagyi 'majdnem földimmel' Bakos-Kiss Gáborral, akivel mint kiderült, közös ismerőseink is vannak. Nagyon élvezte az itteni munkát és mesélt kicsit a technikai háttérről is, több napja itt voltak már Varsóban és az idejük nagy részét próbálással és felkészüléssel töltötték. De szerencsére végül sikerült rendesen belakniuk a színpadot. Megköszöntem neki a felejthetetlen élményt, remélem még több ilyenben lesz részem még a jövőben.
Bakos-Kiss Gáborral, a Nemzeti Színház színészével, akitől végül 'éljen Szabolcs megye' köszöntéssel búcsúztam.
Holnap 15:00-kor mécsesgyújtással emlékezünk meg több varsói magyarral az egyik lengyel-magyar nyelvű emléktáblánál, szeretnék még elzarándokolni Sztálin csizmáinak élethű másolataihoz, majd este közös szelfizést tervezünk a piros-fehér-zöld színekben virító Tudomány és Kultúra Palotájával. Bizony ám, a lengyelek is megemlékeznek a mi '56-unkról. Elmondtam már párszor, de újra el kell ismételnem: jó magyarnak lenni Lengyelországban (a hétvége további képeivel jövök majd holnap este).
Szerencsés vagyok. Jókor vagyok jó helyen. Szeretek színházba járni, de Lengyelországban valahogy mégsem ugyanaz az élmény mint otthon, az anyanyelvemen végignézni egy darabot. Mielőtt újra kiköltöztem Varsóba idén, március végén egy hétig minden este a színházban ültem. Mikor rádöbbentem, hogy nem használtam ki az előző hét hónapot arra, hogy gyakrabban legyen ilyen szórakozásban részem gyorsan végignéztem a budapesti színházak repertoárját és az összes SZÉP kártyámon lévő pénzemet elköltöttem jegyekre. Nagyon jó érzés volt újra várni a függöny felgördülését és megpillantani a díszletet, élvezni az előttem álló 2-3 órát nevetéssel, könnyekkel vagy fogat vicsorgatva és kezet ökölbe szorítva.
Gőzerővel zajlik a lengyelországi magyar évad, mint nemrég megtudtam egészen 2017 decemberéig lesznek ehhez köthető események és programok. A Varsói Magyar Kulturális Intézett "beerősített" egy új kolléga leszerződtetésével. Rájuk is fért, ismerve a vállukra pakolt terheket és az elvégzendő munka mennyiségét, szükségük volt a vérfrissítésre és a segítségre. A Nemzeti Színház legújabb darabjának ősbemutatóját is ők szervezték ide, Varsóba, amit én külön megtiszteltetésnek veszek és természetesen ott lesz a helyem az előadáson. A leírást és a szereposztást olvasva nem fér kétség hozzá, hogy emlékezetes estének nézek majd elébe jövő hét pénteken. Tóth Ilonkáról nem sokat tudtam eddig, de alig várom, hogy elmélyüljön a kapcsolatunk.
Gyulát már ismerem egy pár hónapja. Májusban volt hozzá szerencsém, méghozzá személyesen. A Varsói könyvvásáron dolgoztam önkéntesként és ott mutatkozott be, mikor a naplója lengyel kiadásának bemutatójára érkezett egy beszélgetésre. Én is megvettem a könyvet, amelyben a 12 éves fiú visszaemlékezéseinek eredetijét a rajzokkal együtt magyarul bemásolták, a lengyel fordítás pedig a könyv végén található. Két legyet ütöttem egy csapásra: van egy lengyel-magyar könyvem, gyűjtöm az ilyen többnyelvű kiadásokat, van már pár a polcomon.
Ma újra szerencsém volt Gyulához, az egyik varsói történelmi intézet szervezett egy sorozatot, amelyen dokumentumfilmeken és beszélgetéseken keresztül mutatják be az 1945-1989 közötti időszakot a keleti blokk országaiban. Többek közt román, német, orosz, cseh filmeket vetítenek, a magyar szekció pedig ezzel a naplóból készített darabbal képviseltette magát:
Naplófilm. 12 voltam 56-ban (animációs dokumentumfilm) -- részlet / A naplót írta: Csics Gyula / Rendező: Edvy Boglárka és Silló Sándor
Azt hiszem az idei '56-os megemlékezés emlékezetes lesz annak ellenére (vagy éppen azért) mert Varsóban élek. Korábban is igyekeztem különlegessé tenni a nemzeti ünnepeket annak ellenére hogy mindig dolgoztam, de az idei magyar évadnak köszönhetően még több program segít elmélyülni a 60 évekkel ezelőtti eseményekben és elmélkedni azok máig tartó mindenre kiterjedő, leginkább negatív hatásán.
A reklámból is ismert klisével indítok: mozijegy: 18 złoty, popcorn+kóla menü: 15 zł, de az érzés, hogy először láthatok egy remek magyar filmet és utána baráti beszélgetésen vehetek részt a rendezővel és az egyik főszereplővel: megfizethetetlen. 2013-ban is ott voltam a Varsói Filmfesztiválon, akkor ezt a filmet néztük meg és ennek a rendezőjével söröztünk egyet. A tegnap este nem 'görbült el' ennyire, de azért ugyanolyan csodás érzés volt egy varsói moziban magyar filmet nézni, ahol - a nézőközönség nagy részével ellentétben - nem kellett olvasni a feliratot. A terembe belépve pedig, mikor alig találtunk már magunknak helyet, ugyanis az tömve volt nézőkkel külön büszkeség fogott el, hogy ennyien kíváncsiak egy magyar filmre. Ja, és hogy melyik filmről van szó? A Martfűi rém c. igaz történeten alapuló krimit néztük meg, előzetes itt. Ajánlom mindenkinek aki nem retten vissza a néha naturalista módon tálalt gyilkossági jelenetektől. A sztori remek, végig fenntartja a feszültséget, a vágások és a képek gyönyörűek, a színészi játék sem hagy maga után kivetnivalót. A film versenyez a közönségdíjért, reméljük az első helyen végez majd. A lenti két kép tegnap este készült, az elsőn még a vetítés után a moziteremben, a másodikon már kicsit később a mozi előterében az interjúvolt stáb és néhány néző.
Két képet mutatok nektek. Az elsőn a muranówi lakótelep építése látható 1959-ben. Az aleja Świerczewskiego (ma: aleja Solidarności) környékén 1948-1952 között épült házak az egykori varsói gettó területén emelkedtek ki fényesen az újjászületést hirdetve a romokból. A városi legendák visszajáró lelkekről mesélnek, ezek a házak a régi épületek finom porrá őrölt maradványából épültek. A volt gettó teljes területét borító törmeléket újra téglákká formálták a háború után. Kissé groteszk módja ez az újrahasznosításnak, nem? A háború előtti Varsóból itt már semmi nem maradt. Az egyetlen épület, amely túlélte az 1943-as gettólázadás véres megtorlását, a gettó földig rombolását az szent Augusztin templom volt Nowolipkiben, amely az első képen a háttérben látható.
A másodikon pedig az, hogy honnan indult az építkezés. Ugyanaz a környék 1945-ben...
Eltűntem, tudom. Több mint két éve egy szót sem hallottatok felőlem. Kíváncsi vagyok, maradt-e még pár követője az oldalnak. Most, hogy néhány hónapja újra Varsóban vagyok - mert bizony tavaly néhány hónapig Budapesten laktam - megszállt az ihlet és újra megjött a kedvem az íráshoz.
Emlékeztek még erre a bejegyzésre? Három évvel ezelőtti beszámolómat azzal zártam, hogy a különleges kis lakótelep szerencsére megmarad a következő generációk számára, a néhány üresen álló házikót programok szervezésére használják majd. Nos, ma bepillantást nyerhettem az egyik ház belsejébe is és kiderült hogy milyen céllal és tervekkel folyik a jelenlegi tatarozás. Magyar táncházat (is) tartanak majd benne! Van-e annál csodálatosabb, mint hogy a magyar kultúra közvetítőinek gondozásába került egy ilyen közösségi hely felügyelete? Reméljük a felújítással hamar végeznek majd, én is jelentkeztem önkéntesnek a munkálatokhoz. A szomszédos házikókat gondozó helyiek sem tétlenkedtek, néhány méterre épp az agyagot dagasztották és egy kemencét tapasztottak puszta kézzel, de láttam szépen gondozott kerteket, paradicsom, cukkini és céklaágyásokkal, virágokkal. Kicsivel arrébb pedig egy másik társaság piknikezett és zenélt. Igazi földi paradicsom ez a hely a lengyel főváros kellős közepén.
Ma délután, mikor elindultam otthonról még csak egy átlagos varsói magyar voltam, de most már kis zenekarunk énekesének mondhatom magam. Ismertek még valakit, akit érdekelnek hasonló programok? Ajánljátok nekik, jöjjenek zenélni, aztán majd a hamarosan megnyitó táncházba 'csűrdöngölni'.
Házikónk kívülről
Van min dolgozni
Fürdőszoba. A vízvezetékekkel szerencsére nincs gond.
Az egyik fal kibontásával nagy termet kapunk, ami a majdani tánctérként is szolgálhat.
