Be vagyok zsongva. Feltett szándékom, hogy holnap készítek egy interjút Engelmayer Ákossal. A gond csak az, hogy sosem tanultam újságírást és nem tudok semmit az interjúkészítésről. Bennem csak egy jókora elhatározás van de lehet, hogy majd egy jó nagy pofáraesés lesz a vége.
Korábban írkáltam már a lengyel magyar barátság blogjára aminek a tulajdonosa, akivel bár élőben még sosem találkoztam naív lelkesedésemet látva megtett engem társszerzőnek. Egyszer elkotyogtam neki azt is, hogy dédelgetett álmom, hogy egyszer én legyek az MTI varsói tudósítója... régen, gyermekkoromban a vasárnapi ebéd közben a konyhában mindig a Kossuth rádió szólt és emlékszem, hogy milyen élvezettel hallgattam a déli hírek után kezdődő Harminc perc alatt a föld közül - nemzetközi magazint, a különböző országokban élő tudósítók érdekes beszámolóit. Különösen nagy kedvencem volt Sárközi Júlia Rómából. Mivel képzettségem, tapasztalatom nem igazán van, csak jókora elszántságot tudok felmutatni, nem tudom mennyire koronázza majd siker az elhatározásomat. Egy dolgot tudok: mindig élvezettel mesélem és tanítom az embereknek a lengyelekkel kapcsolatos történeteket. Szeretek tájékoztatni, megmutatni csak legyen olyan, aki vevő rá.
Na és hogy ki is az az Engelmayer Ákos? Etnográfus, publicista, volt Varsói magyar nagykövet, jelenleg nyugdíjas. Ákos bácsival még egy május végi varsói magyar eseményen találkoztam, akivel akkor remekül elcsevegtünk és a beszélgetés végén megadta a telefonszámát, hogy hívjam bármikor ha úgy tartja a kedvem. Hát, most hétköznap is ráérek, a betegségem már javul - holnap kivonatozok hozzá Podkowa Lesnába, hogy elbeszélgessünk. Érdekességképp pedig íme egy kis részlet az egyik vele készült interjúból, amit a neten találtam:
Forrás: http://www.napkut.hu/naput_2007/2007_10/081.htmMajd 1956, amit így vagy úgy, aktívan végigcsináltam. A reménység 13 napja határozta meg további életemet. (Holland édesapám Bécsben várt.) Naponta bemondta a Szabad Európa, de én maradtam. Természetesen az érettségi után (1957, Toldy Gimnázium) nem adatott meg az egyetem. Hosszabb hercehurca után sikerült bejutnom az Állami Nyomdába ipari tanulóként (öt nap munka, egy nap iskola), és így lettem kéziszedő-szakmunkás. Nagyon szerettem volna lengyelül tanulni (’56-os jelszó: „Lengyel–magyar barátság – függetlenség, szabadság!”), de nem adatott meg, mivel három műszakban dolgoztam.
1960-ban csodával határos módon megkaptam a „turistaútlevél-betétlapot”, így kerékpárral (egyedül) megtettem úgy közel háromezer kilométeres túrát, melynek során megismertem a kádári Magyarországtól teljesen különböző szocialista országot. 1962-ben már autóstoppal (nálunk tiltva volt), valamint azzal a szándékkal, hogy megpróbálok bejutni valamelyik lengyel egyetemre, érkeztem Lengyelországba, harmincnapos külföldi tartózkodásra jogosító „útlevéllel”. Ez a harminc nap újfent kilenc hónapig tartott. Tanultam lengyelül, feketén dolgoztam segédmunkásként a varsói építészkaron. 1964-ben megnősültem. Feleségem Krystyna Golinska építészhallgató (egy fiú- meg egy lánygyermekünk és három unokánk van). Esküvőnk után két nappal „meghívót” kaptam a magyar BM-től. Ekkor kezdődött a krimibe illő kálváriánk. Végül lengyel segítséggel és közbenjárással, most már konzuli útlevéllel a zsebemben, egy hátizsákkal és egy zsák könyvvel, féléves kínlódás után visszatértem Varsóba. Elvégeztem a néprajz szakot, közben idegenvezetőként, tolmácsként dolgoztam. Közvetítettem a magyar és lengyel entellektüelek, majd másként gondolkodók, végül az ellenzék között. Az egyetem elvégzése után a magyarul is megjelenő Polska havi folyóirat magyar szerkesztőségének voltam a vezetője. Számos cikkem jelent meg a lengyel és a magyar sajtóban, elsősorban a magyar–lengyel történelmi kapcsolatokról. Száznál több előadást tartottam ebben a témakörben. Több rádió-dokumentumműsor, tévés dokumentumfilm szerzője vagy társszerzője voltam. A kényes témák felvetése (például a magyarországi lengyel menekültek témája a második világháborúban, amiről akkor odahaza nemigen szabadott beszélni) nem volt ínyére a Magyar Népköztársaság varsói nagykövetségének, ennek ellenére 1981. december 13-ig a nagykövetség részére én készítettem a napi sajtószemlét. A szükségállapot bevezetése után nem tehettem be a lábamat a „Kövire”, az Európára szóló útlevelemet bevonták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése