A levakarhatatlan mosolyról

Figyelem, erősen szubjektív, érzelgős poszt következik. 

 

Mi is okozza azt a már majdnem két és fél éve képemen jelen lévő levakarhatatlan mosolyt? Rengeteg minden. Nem mondom, hogy Lengyelországban könnyű az élet… sőt. Itt ért a legnagyobb pofáncsapás az életben, itt többet sírtam talán mint korábban bármikor de mindig eszembe jut a nehezebb pillanatokban, hogy nekem van egy jelenleg is érvényes egyezségem. Mikor 2011 kora tavaszán a budapesti sziklatemplomban a lengyel kápolnában ültem a vasárnapi misén, kötöttem egy megállapodást a főnökkel odafent. Nekem Polskában soha nem lesz semmi bajom. Nem fognak átverni, nem fognak kirabolni, nem kerülök utcára, nem bántanak majd… emlékszem röviddel azután, hogy épp ezeket az (egyoldalú?) egyezségeket megkötöttem magamban elhangzott a misén a következő mondat: ’Ínségben nem lesz részed’ én elmosolyodtam és tudtam, ez egy olyan pillanat, amely ritkán történik meg az ember életében. Ez A JEL.

Történt itt sok minden, szenvedtem ugyan eleget, de ennek ellenére nem panaszkodom. Ha olyan hétvégékkel ajándékoz meg a sors, mint pl. a mostani volt tudom, hogy nekem továbbra is helyem van itt. Még mindig táncikálni van kedvem akkor ha belegondolok mennyire imádok itt lakni. Vannak olyan emberek akiknek lehet mesélni a dolgaimról, akik le vannak nyűgözve attól, hogy mi mindent tudok az országukról a lengyel-magyar dolgokról, hogy milyen elszántan tanulom a nyelvet. Hogy sikerül szervezni olyan semmitmondó és mégis sokat jelentő vasárnapi találkozásokat a jó barátokkal mint amiben ma is részem volt. Hogy annyi tervvel állok elő és ők mind vevők rá… Azért (is) költöztem ide, mert tudtam, hogy a jelenlegi barátaimhoz hasonló emberekkel találkozom majd, hogy minden pillanatban lesz valami olyan amit soha nem tapasztaltam meg korábban. Tudom, hogy nem fogok itt fényes karriert befutni, nem lesz kacsalábon forgó palotám mesés vagyonom és egyéb világi dolgok de tudom, hogy nem is vagyok olyan akinek ezek a dolgok oly nagyon fontosak. Nekem itt küldetésem van és örülök, hogy a nagyfőnök odafentről időről-időre emlékeztet erre. És mindig, mindig ősszel jutok el oda, hogy érzem, a sorsomban épp változás megy végbe. Ez az ősz is ilyen most  - a kémények füstjével, a varjúkárogással és a szél zúgásával számomra valami más is megjelent. A lehetőségek és változások időszaka.  

Elmélkedésemben segítségemre volt az alábbi dal (ajánlom mindenkinek végig hallgatni, az utolsó perc dob és gitárszólója különösen katartikus):